2021. március 3.
//
Kornélia névnap

Fiúk a Pál utcából, avagy rozsdafoltok az Arany Elefántyukon

Egy szebb napokat is megélt civil városi díj története az egyik alapító tollából. Molnár Sándor, az Utas és holdvilág antikvárium tulajdonosának írása a Vehíren.

Hat, vagy már hét éve is?, hogy december huszonharmadikán egy belvárosi kocsmában összejött az ÉSTE alakuló formációja: a festő-ötletgazda, a zongorista, az énekes, a dobos, a művészettörténész, és hivatalos voltam én is. Akkor már érett a terv, hogy miként szabadulok meg egy ajándékba kapott balsafa förmedvénytől, egy égnek meresztett ormányú elefánt cd-tartótól, ami mindig ott termett az Utasban, ahol a leginkább útban volt, de kidobni nem volt szívem, mégiscsak egy sírásótól kaptam, ajándékként meg visszautasította mindenki, akinek csak felajánlottam.

Fánktyuk van?

-hajolt be egy hajnali órán az utas a buszpályaudvar büféjének kis ablakán. Mi? Hát fánk! Ja, az nincs, mondta Zsolt, de sokáig röhögött ezen, sőt, annyira tetszett neki, hogy diliből sütött egy tyúkformájú fánkot, és behozta megmutatni. Igen, vándordíj lesz az elefántból! Havonta kapja meg más és más, így meg is marad, meg nem is lesz útban. Papírt fűztem a kopott Remingtonba, és szépen, szerkesztve, tördelve lepötyögtem az első oklevelet, rázott közben a rőhögés, és , hogy szép díszes legyen, rárajzoltam piros ceruzával az eleféntot. Mi legyen a neve? A " fánktyuk" hívószóvá vált már akkor a röhögésre, az legyen benne, meg az elefánt is, mert hiszen ez az, ha meg már vándordíj, legyen rangja, tehát: Arany Elefántyuk Vándordíj. Első díjazott legyen Zoli, a pokrócmogorva festő. Már szinte láttam, hogy küld el a díjammal a fenébe, mindegy... Pfitzner "érsek" úrral mentünk át a kocsmába, hónunk alatt maga a Díj. Zoli az asztalfőn ülve tartotta az előadást, odaléptem hozzá, és a meglepetés erejável átadtam neki a Díjat.

Rám nézett, és elküldött a fenébe.

De a hangos röhögés, az újabb borok átértékelték benne az eseményt, és fél óra múlva már büszkén pózolt a döggel, egyedül, kettesben, csoportosan a fotók kedvéért; paraszthajszálon múlott a díj páratlan karrierje.

Loon, a pótolhatatlan Tóth Loon

volt a  következő díjazott. Valahogy úgy volt logikus, hogy 23-23-ig tart az egy hónap " kegyelmi" idő, így január 23-án, egy összművészeti rendezvénynap keretén belül- mit belül: fénypontjaként!- átvette az elefántot és az oklevelet a Hangvillában. Huncut, kisfiús mosolyával, a mindig szomorkás tekintetével érintette arcát az Arany Elefántyuk ormányához a sajtófotón. Igazából innen kapott rangot a díj, Loon érzett rá arra, hogy dili ugyan, de játszani csak vérkomolyan szabad, úgy érdemes, akár a színpadon. Mindennapos vendég volt az Utasban, emlékét kedvenc ülőhelye őrzi -az a Loon fotelja!-, és szépen kezdtük "összerakni a jövőt".  Enyém lett az elnöki tisztség, Zolié a társelnöki, Loon, a huncut ,a kancellárit kérte magának - később értettük csak, miért-, " érsek" úr lett a helyettes kancellár, Süle és Trócsányi pedig a két örökös tag; ők soha nem kaphattak cafrangot, csak a vége felé, így volt muris: volt huszon-valahány elnökünk és elnökasszonyunk, és a két tag, következésképp tagdíjat is csak nekik kellett fizetni. Hamar ráéreztünk Loonnal, hogy mi is legyen a díj célja, történetesen az, hogy a város " kóbor" művészeit  közösségbe hozza, tartozni valahová. Veszprém olyan művészeit, akik letettek valami maradandót a város kulturális életében.  Az elején megfogalmazódott, hogy sem politikusok, sem közéleti szereplők nem lehetnek díjazottak, a Társaságban.

A politikának semmilyen szinten sincs helye.

Teltek a hónapok, gyűltek a nagy nevek. Herth Viki, HEHA, Brassai, Horváth Lajos, Praznó, Kováts Péter, Kvári Sinkó - posztumusz-, Benczédi Sanyi, Módri Györgyi, Oravec Edit, Lugossy Laci, Ács Anna. Kis táblácskákra gravíroztattuk a neveket, ezeket Loon szegezte fel az elefánt lábának rovátkáira, és szép lassan megszentelt nappá vált huszonharmadika, az összejövetelek napja. Az Utas volt mindig a helyszín, borok, pálinkák, szendvicsek, nagy viták, összeborulások, világmegváltás. Mindig, minden vita nélkül átment az újabb jelölt, már lehetett is hívni, elfogadja-e a díjat? Olyan jó híre kelt a városban a Társaságnak, hogy senki sem utasította vissza.Mivel a rovátkák száma behatárolt volt, így nagyon sokan nem kaphatták meg. Főleg két meghatározó név hiányzott róla, de Loon valahogy hallani sem akart róluk, és szavazáskor mindig élt vétójogával, akárhányszor jelöltük őket.

A kancellárnak ugyanis vétójoga van.

Lugossy Laci megmintázta az elefántot, művészi rangot adott a giccsnek, bronzba öntötte, és egy csodás huszonharmadikán ünnepélyesen kiosztottuk a tagoknak. A sok kis elefánt egyszerre állva az asztalkán mélyen belém vésődött, maga a kiosztás is olyan fényesre sikerült, akár ha Oscar-díjakat adtam volna át, boldogság, tervezés, nagy álmok- Jirzi Menzel díjazása, óh...- ezekben éltünk akkoriban. Tízéves tetszhalotti állapotából felébresztettük a Veszprémi Irkát, Botárék legendás költészet-napi kiadványát, a nagyok mellé beszerkesztettük a fiatal süvölvényeket is, szlemmereket, gimnazista költőpalántákat, kerek volt a világ. Aztán meghalt Tóth Loon. Aztán meghalt Brassai. Aztán meghalt Horváth Lajos. Aztán meghalt Botár Attila. Másfél éven belül... Benczus kórházba került, súlyos műtéten esett át, azóta sem láttuk, csak párszor a kórházban. Megahatározó, pótolhatatatlan tagjainkat veszítettük el, és utána elszabadult az anarchia.

Molnár Sándor és Tóth Loon az UtasbanMolnár Sándor és Tóth Loon az Utasban

Loon odafent már hiába vonta össze a szemöldökét.

Minden érvényét veszítette. Pl. az a szabályunk, hogy bármennyien is vagyunk jelen egy összejövetelen, az ott lévők egyszerű többséggel határozatképesek, nem kellett figyelembe vennünk a távol maradókat. Helyette levelek köröztek, e-mailes szavazások. A működő közösségi oldalunk mellett váratlanul megjelent egy magánszorgalomból létrehozott, ugyanazt a nevet viselő oldal is. Sokan szerettünk volna egyesületté alakulni, de mindjárt jött az ijesztgetés, hogy akkor magánvagyonunkkal felelünk, így aztán maradtunk illegalitásban, egyre mélyebb illegalitásban. Okostojások ellenezték a sajtónyilvánosságot, nem kell az, pedig nagyon is kellett. Nevezzünk ki új kancellárt, Loon legyen tiszteletbeli örökös kancellár, á, minek, nem az a fontos, hanem az összejövetel. Az összejövetel annyira lett "fontos", hogy sem a Brassai emlékesten, sem a Botár szelence avatásán nem vett részt egyetlen eleféntyukos tag sem.

Parttalan viták, egyhelyben toporgás

lett a Társaság jellemzője. Egyhez azért félig-meddig tartottuk magunkat: minden év április 23-án nagydíjat, július 23-án Junior-díjat adományozunk. Az első nagydíjasunk Gáspár Gábor fotóművész lett, a Junior-díjat Ruha Arnold zenész, zenetanár, a világhírű hegedűművész, Ruha István unokája vehette át. Egyre gyakoriabbakká váltak a politikai lózungok hangoztatása, és, jellemző, hogy az ez ellen bátortalanul tiltakozó Hehát az akkorra hangadóvá vált véleményemberek egyszerűen kiröhögték. Mert a politika, ugye, a Polis hangja, és mi miért is ne hangoztathatnánk?

Tartózkodom!

Kiáltott fel az új véleményvezér, mikor Vándorfi László nagydíját vittük szavazásra. Megdöbbentem. Ha valaki, akkor Vándorfi László az, aki egész életével Veszprém kultúráját szolgálta. Még az angol alsóházban is csont nélkül ment volna át, és itt tartózkodik valaki is­?! Mindegy, a többség megszavazta, és elérkezett a vírussal súlytott átadás napja. Engedélyt kaptam arra, hogy szabad téren, maszkban, távolságtartással megtarthatjuk az átadási ceremóniát, ami akkor, kifejezetten AKKOR, április 23-án különös súllyal bírt, mert a Pannon Várszínház élet-halál harcát vívta, minden sor írás, minden megmozdulás fontos lépés volt a talpon maradás felé. Tartózkodó barátom végig jelenlétéről biztosított, ami bátor kiállás lett volna főnöke mellett, azonban két órával az esemény előtt sms-ben üzent:

Nem kellene inkább elhalasztani?

Nem! Hiszen már ott volt Veszprém minden hírportáljának tudósítója, fotósa. Páran a bátrabbak közül: Tóth Miki, Süle Zsolt, Oravec Edit, Balássi Imre. A legszebb, legemberibb tudósítást egy kiváló, fiatal újságíró írta, érdekes mód egy kormányközeli lapban. A címét örökre megjegyeztem:

Díjazták az igazgatót, aki a színházáért küzd.

Jelöltem is az esedékes Junior-díjra, azonban Tartózkodó úr azonnal lesöpörte. Akkor legyen Szelle Dávid, aki éppen élete legnagyobb sikerét aratta, mint Hamlet a Várszínházban, azonban ő sem felelt meg K. úrnak. " Túl sokan lennénk Pannon Várszínházasok"-volt az indok... Semmi kedvem sem volt már ehhez, jeleztem kilépési szándékomat. Egy reggel küldöttség jött hozzám, hogy fontos a Társaság fennmaradása, beszéljük át. Annyit kértem csak, hogy tartsuk meg Loon szellemiségét, tartsuk magunkat igazán kevés, de fontos szabályunkhoz, könyörgöm, adjuk oda végre valakinek a Junior-díjat, nyakunkon a július 23-a. és

Akkor elevenen küldött a halálba

a nagyhangú, szinte vadonatúj, múltnélküli tag: szarok én a sajtóra, szarok én a huszonharmadikákra, szarok én a Junior-díjra, nekem az a fontos, hogy ilyen zsenikkel, mint Krámer György beszélgethessek! Trombita-csend. Hallgatott mindenki. Eszter, Heha, Krámer... Külön-külön talán mindegyik Boka nevét mormolta magában, de együtt már Gerébét...

Molnár Sándor