Gondoljunk csak bele, ahogy egy családba bekerülni, úgy abból egyik pillanatról a másikra kiszakadni is igencsak fáradtságos feladat. Hogy miért? Azért, mert a kezdeti bátortalanságot követően ha valahova befogadnak, tisztelnek, szeretnek, ott jól, biztonságban érzed magad. Tudod, hogy ha hibázol, akkor sem fognak kést szorítani a torkodhoz: sokkal inkább nyújtanak segítőkezet, hogy érezhesd a bizalmat.
Persze idővel minden és mindenki változik. Akaratunkon kívül a családba újabb emberek érkeznek, vagy éppen távoznak. Változhat az értékrend, az egymásba vetett bizalom fogalma. Idővel pedig úgy érezhetjük, valahol egész más helyen van az otthonunk. Mindez pontosan így zajlik az élet minden területén: legyen szó a munkahelyünkről, a baráti társaságunkról, vagy éppenséggel egy sportcsapatról.
Eljön az idő, amikor már tisztán látjuk, tovább kell állnunk.
A Balaton Bútor FC Veszprém kötelékében hét évet eltöltött kapus, Schmidmajer Ádám életében ez a pillanat idén nyáron köszönt be, amikor is közös megegyezéssel szerződést bontott a helyi futsalklubbal.
Akkor, abban a pillanatban rengeteg minden eszembe jutott. Visszagondoltam arra az időszakra is, amikor még utánpótláskorú játékosként Fityesz és Szapi (Finta Péter és Pálfi Róbert - a szerk.) megtartotta az első edzésünket. Ez azért is érdekes, mert nem sokkal később, a felnőtt alakulatban már csapattársakként tekintettünk egymás szemébe. Kellemes emlékek ezek számomra, ahogy a későbbi kupadöntők, illetve a bajnoki bronzért vívott győztes ütközet is. Rengeteget kaptam ettől a csapattól, amit soha, senki nem vehet már el tőlem
– kezdte a visszatekintést a huszonhat éves sportember. Schmidmajer elmondta, pályafutása legeufórikusabb pillanatait a Március 15. utcai sportcsarnokban élte át, amelyekért mindig hálás lesz a veszprémi szimpatizánsoknak és a csapat ultráinak is.
Közel kétszáz mérkőzést játszottam le kék-fehérben: nagyjából a felét hazai pályán. Varázslatos volt a pillanat, amikor a játékoskijáróban megszólalt a bevonulózenénk, majd beléptünk a csarnok parkéttjére. A zene tombolt, de ahogy egy-egy telt házas találkozón megpillantottunk kétezer embert, hirtelen minden elhalkult. Odabent mindnyájunkon csend uralkodott el, ami annyit jelent, hogy nyugalmat éreztünk. Egészen a kezdősípszóig, amikor is az ultrák vezérletével elkezdődött a feltüzelés is.
Hogy hova vezet mindez? Ádám úgy fogalmazott, ezt a kérdést lehetetlen lenne megválaszolni. Indokként pedig azt hozta fel, hogy a vendég együttesek tagjai is pontosan tudták, hogyha Veszprémbe érkeznek, akkor bizony bármi megtörténhet.
Mindig is ez volt a legnagyobb doppingunk: a bakonyi atmoszféra. Mellettünk álltak, és vert állásból fordítottunk légiósokkal teletűzdelt csapatok ellen, vagy éppen izzasztottuk meg azokat úgy, ahogy senki nem gondolta volna. Valódi csapat voltunk, igazi család. Ehhez természetesen egy családfőre, és nagyobb testvérekre is szükségünk volt, azaz kellett egy jó vezetőedző és egy kapusedző is. Előbbi Madarász János személyében évekig töretlenül megvalósult, ahogy utóbbi is, hiszen abban a szerencsés helyzetben lehettem, hogy az édesapám volt a kapusedzőm is.
Mint ahogy arra Ádám is emlékeztetett bennünket, a 2018/2019-es idény azonban nagy változásokat hozott a klub életébe: Madarász távozott, ahogy idősebb Schmidmajer is. Frank Tamás és Balázs Zoltán személyében a szakma új, friss kezekbe került.
Kétség sem férhet ahhoz, hogy futsalcsapatot Madi kovácsolt a gárdánkból, hiszen anno nem voltunk több egy baráti társaságnál. Vele kezdtünk el felfelé szárnyalni, idővel viszont elindulni a lejtőn is. Vezetőedzőnk, Frank Tamás Balázs Zoltán személyében új kapusedzőt hozott az egyesülethez, így apukámnak is búcsúznia kellett. Új vonalat akartak hozni a klub életébe, de a tavalyi idényre visszatekintve, mindez sajnos nem sikerült. Sok nehézséggel kellett szembenéznünk akkor, ami a magánéleti nehézségeimen felül felnyitotta a szememet, hogy rövidesen új útra kell majd lépnem.
Tudniillik, Schmidmajer Ádám a heti öt futsaledzés mellett Ausztriába nagypályára is eljárt edzeni, meccselni. Nem megfeledkezve arról, hogy közben párhuzamosan tanult a Pannon Egyetemen közgazdásznak úgy, hogy a Városháza sportreferensi munkakörét is betöltötte. Ahogy az alapképzéssel pedig végzett, a fővárosi Testnevelési Egyetemen folytatta tanulmányait sportmenedzser mesterképzésen.
"Elfáradtam, kissé fakónak éreztem magamat."
Mindemellett az új szakmai vezető érkezésével kissé úgy éreztem, hogy már a bizalom sem töretlen az irányomba. Ha az ember pedig ezt érzi, sajnos idővel motivációját is veszti. Megmondom őszintén, amikor a vírushelyzet miatt felfüggesztették a bajnokságunkat, fel is lélegeztem egy kicsit. Volt időm mérlegelni, gondolkodni is. Végül arra jutottam, hogy addig kell búcsúznom, amíg csak a kellemes dolgokra emlékezhetek majd. Így is történt, nyáron hét év után közös megegyezéssel elbúcsúztam a csapattól. Amely a második családomnak számított, hiszen kivétel nélkül, mindig, mindenkivel baráti kapcsolatot ápoltam.
Schmidmajer, akinek nevét az ultrák csak Smidiként skandálták, búcsúzását is a szurkolóknak címezte. "Biztos vagyok benne, hogy az egykori csapattársaim is így vélekednek erről, így a nevükben is köszönöm, hogy lesz majd mit mesélnünk a gyermekeink mellett az unokáinknak is!"
