Lehetett volna sokkal viharosabb is az átmenet. Hiszen, amikor egy politikai rendszer felbomlik és ezzel együtt egy új államforma gyökeret ver, akkor történelmi példákból is tudjuk, hogy a zavarosban a konfliktusok kiéleződnek, életre kelnek revíziós törekvések, miközben az sem figyelmen kívül hagyható igény, hogy a politikai vezetők mederben tartsák a falvak, városok, megyék, egyszóval az ország működését.
Kereken három évtizeddel ezelőtt Magyarország pont egy ilyen folyamaton ment keresztül, amikor a rendszerváltás hozadékaként a településeken a tanácsrendszert felváltották az önkormányzatok, az egypártrendszer után pedig több politikai párt alternatívája szakadt rá az emberekre.
A Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltása történelmi pillanat volt 1989-ben, viszont nem túlzás kijelenteni, hogy ekkor még azok a politikai vezetők sem láttak tovább pár hónapnál, esetleg egy évnél, akik levezényelték ezt az átmenetet. Sem a parlamentben, sem a tanácsokat váltó önkormányzatokban.
Akkor mégis mi lehet az oka, hogy Magyarországon jelentősebb konfliktusok nélkül sikerült megszilárdítani ezt az új rendszert minden egyes településen?
A válasz, mint oly sokszor, itt is a részletekben rejlik. Pontosabban azokban a háttérben megbúvó folyamatokban, amelyek már korábban elkezdődtek, mint az első szabad önkormányzat megalakulása. Legalábbis Veszprémben egészen biztosan.
Felvonulás 1989-ben
Tekerjük vissza az idő kerekét bő 30 évvel, ez már-már történelmi táv, mégis nem annyira hosszú idő, hogy ne éljenek és ne ismerjük közvetlenül azoknak az embereknek a beszámolóit, akik akkoriban aktív résztvevői és szervezői voltak az átmenetnek.
Veszprémben az utolsó tanácselnököt Maróti Rezsőnek hívták, aki majdnem 10 éven át irányította a várost 1980-1990 között. Az ő visszaemlékezéseiből ismerhetjük, hogy a rendszerváltás előszelét már 1988-ban érezték, ’89-ben pedig már csak az volt a kérdés, hogy mikor és milyen módon adják át a stafétát az új városvezetésnek.
Persze az új köztársaság jogrendszere megengedte volna, hogy az előző politikai rendszer városvezetői immáron valamelyik új politikai párt színeiben megmérettessék magukat egy demokratikus önkormányzati választáson, de Maróti saját bevallása szerint már ’89-ben eldöntötte, hogy az új rendszer, új szisztémájában nem kíván szerepet vállalni, ez már az újak feladata lesz.
Az „újak” pedig felsorakoztak a rajtvonalhoz, az MDF, az SZDSZ és a Fidesz csoportja is már 1990 előtt megalakult Veszprémben, sőt informális jelleggel részt vettek a tanács utolsó döntéseinek előkészítésében is. Pontosabban inkább az előkészítésben, hiszen ekkoriban a tanács és a végrehajtó bizottsága már nem hozott hosszú távú döntéseket, egyfajta önmérsékletet hajtott végre, hogy az asztalra lerakott alternatívák közül már az utódok hozzák meg a végleges döntést.
1990-ben megalakult az első veszprémi városi önkormányzat, amelyben hat politikai párt és függetlenek is képviseltették magukat, polgármesternek pedig Dióssy Lászlót a szabaddemokraták színeiben választották meg, aki 33 évesen lett a város első embere, és ezután négy cikluson keresztül vezette is a várost.
Az új lehetőségekkel együtt új nehézségek is megjelentek, az állami vállalatok leépülésével drasztikusan megnőtt a munkanélküliség, volt, hogy meghaladta a 20%-ot is, ezért az új önkormányzat első megoldandó feladatai közt prioritást élvezett az, hogy új befektetőket csábítson ide, a Dunántúl szívébe. Főleg a német vonalnak köszönhetően ez végül sikerült, ma pedig országosan az egyik legalacsonyabb a munkanélküliek száma Veszprémben.
De térjünk vissza egy rövid ideig még a rendszerváltás kori Veszprém önkormányzatához. A békés és előkészített átmenet csak az alapok lerakásában segített, az új piacgazdaság útvesztőjében már a különböző pártszínekben politizáló képviselők együttműködésére is szükség volt. Veszprémben akkoriban alapelv volt, hogy a legfontosabb kérdéseket lehetőség szerint kétharmados többséggel támogassa a közgyűlés, ehhez pedig olyan gesztusokra is szükség volt, mint a szabaddemokrata városvezetés tagjai közé megválasztani egy MDF és kereszténydemokrata képviselőt alpolgármesternek.
Többek közt ez a konszenzusos megoldás segített abban, hogy a Királynék városa túljusson a rendszerváltás nehézségein, ma pedig 30 évvel az első önkormányzat megalakulása után már olyan ambíciókban lehessen közös nevezőre jutni, mint az Európa Kulturális Fővárosa cím megpályázása. Ahogy a mellékelt ábra is mutatja, sikeresen.
