Lehet tagadni a koronavírus jelenlétét. Sőt, akár nevezhetjük politikai vírusnak is. Kommentelhetünk nap mint nap az elhalálozási adatokat tartalmazó cikkek alá nevetős szmájlikat. Bármit lehet. De amellett nem mehetünk el, hogy embertársaink lassan úgy dőlnek ki, mint a dominó. És még messze nincs vége...
Közben pedig ősz lett. Fáradt, hideg évszak köszönt be, maga mögött hagyva az indián nyarat. Reggel, este leszáll a köd, átállítottuk az órát, hamar sötétedik. Ez sem tesz túl jót a kedvünknek, de kitartunk. Kinyitjuk a szemünket, jó reggelt-puszit adunk gyermekeinknek, majd óvodába, iskolába visszük őket.
Így fest ez a mi szemszögünkből. Most azonban szeretnék lefesteni egy másik képet is. Egy képet, ami az erő feletti hittel, reménnyel való újrakezdést ábrázolja, akár a letörölt, tiszta tábla a nap elején. Igen, a tanító nénikre gondolok, akik ezekben a nehéz időkben is anyjuk helyett anyjuk a gyermekeknek.
Dadusok, óvó- és tanító nénik; igazi hősök.
De említhetem a dadusokat, óvónőket is, akik szintén nem kérdeznek, csak cselekednek. Egy pillanat erejéig sem tagadják meg az odafigyelést, gondoskodást kisgyermekeinktől. Az ölelés, a pofi simogatása – ha éppen elpityeredett a kicsi – a nap része maradt, ahogy a segítség a nózi kifújásánál is.
Teszik ezt egyszerre számtalan csöppségért. Hogy miért? Mert ez nem csak egy hivatás számukra. Ez az életük. Amit még ha furcsán hangzik is, de napról napra kockáztatnak legféltettebb kincseinkért. Arról nem is beszélve, hogy őket ugyanúgy várja haza a család, férj, gyerekek, idősebb hozzátartozók.
Mindeközben nekünk sokszor semmi sem szent. Üzenetekkel bombázzuk őket az esti órákban, amikor másnapra készülnek, és felháborodunk, ha elmarad a válasz. Kételkedünk bennük, ha fiatalok, tartunk tőlük, ha idősek. Pedig csupán egyetlen feladatunk akad az irányukba:
hinni bennük, ahogyan ők hisznek gyermekeinkben.
