A napokban a The Guardian online felülete izgalmas cikkel jelentkezett A naplóvadászok titkos világa címmel: olyan emberekkel készítettek riportot, akiknek a legfőbb szenvedélye, hogy vadidegenek naplóját vásárolják meg és adják el. Az áruba bocsátott darabok többnyire régóta elhunyt emberek tulajdonai voltak, de akadnak köztük egészen frissek is a 2000-es évek elejéből, sőt, egy-két esztendővel ezelőttről is.
Az interneten önként megosztott napi élettörténetek korában persze nem túl meghökkentő, hogy létezik a hagyományos naplók kereskedelmi piaca. A blogszféra hőskorának mementójaként még mindig elérhető számos személyes blog szívfájdalmaik felett kesergő tiniktől, útjukat kereső fiatal felnőttektől vagy éppen vicces sztorikat megosztó szülőktől, sokan pedig arra is emlékszünk, mekkora élvezettel és rajongással követtük ezeket a blogokat és vele együtt olyan vadidegenek életét, akikről a legtöbb esetben valójában fogalmunk sem volt, pontosan kicsodák. Mégis úgy éreztük, valami módon kapcsolódni tudunk ezekhez az emberekhez és a történeteikhez, és titkon talán sajnáljuk, hogy egyszer csak elmaradtak a bejegyzések. Mert bár hiába vált egyfajta online naplóvá az Instagram is, az arctalansággal és névtelenséggel járó őszinteség gyakran hiányzik róla.
Fotók: Unsplash
Talán éppen ezt a „hiányt” tölti be a naplóvadászok számára a hagyományos naplók kereskedelme. Ezt a gondolatot támasztja alá legalábbis Joanna Borns New York-i író esete is, aki az eBayen beszerzett naplók történetét és részleteit gyakran Youtube csatornáján keresztül is megosztja 10 ezer feliratkozójával, akik egészen odavannak ezekért a naplókért. „„Kétségtelenül van valami vonzó abban, hogy idegenek személyes gondolataiba tekinthessünk bele. Az emberek imádják a történeteket, a narratívákat, hiszen még a leghétköznapibb napló is tartalmazhat némi drámát” – mondja.
Hasonló tapasztalatokról számol be a Seattle-i Sally MacNamara, aki a maga nemében egészen rekordernek számít: 35 éve gyűjti mások naplóit, ezalatt több mint 8000 vadidegen titkaiba nyert betekintést. Az első darabokat még antikváriumokban vagy bolhavásárokban szerezte be, de 1998 óta ő is az aukciós oldalon keresztül bonyolítja az üzletet: itt árulja és veszi meg a naplókat. A legértékesebb darabja egy szigorúan vallásos környezetben nevelkedett fiatal amerikai bevándorló, Olga 118 éves naplója 1902-ből, de gyűjteményében találni egy 1934-es keletkezésűt is, ami egy gengszter barátnőjéé volt, korábban pedig a tulajdonát képezte egy pap naplója is, aki még az 1860-as években találkozott az őslakos amerikaiak vezetőjével, Ülő Bikával. A kedvencei egyébként azok a darabok, amelyek elsőre talán jelentéktelennek tűnnek, mert nem egy ismert emberhez kötődnek, éppen ezért viszont ezekkel a legkönnyebb kapcsolódni civilként.
Ez a kapcsolódás, a feleszmélés, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal persze kétségtelenül szép dolog, vadidegenek legtitkosabb gondolatainak és érzéseinek kiárusítása ugyanakkor felvet néhány etikai kérdést. Hiszen itt nem arról van szó, hogy önként és dalolva osztjuk meg ezeket a publikummal. Még ha meg is fordul valaki fejében, hogy egyszer majd az utókor hozzájuthat, egy papír formátumú naplót többnyire akkor is csak saját magának írja az írója, azzal a szándékkal, hogy kiadja magából a nehéz gondolatokat és lenyomatot készítsen a fontosnak vélt pillanatokról.
A gyűjtők szerint nem is erről van szó, hogy ezt az aspektust teljesen figyelmen kívül hagyják. Borns például éppen a fentiek miatt mindig csak olyan személyek naplóiból olvas fel, akik már nem élnek, a neveket megváltoztatja, a sötét gondolatokat pedig mellőzi.
Polly North, a Great Diary Project (A nagy napló projekt) rendezője szerint sokan elfelejtik a naplók jelentőségét, pedig azok a történészek számára például komoly kutatási anyagot jelenthetnek azáltal, hogy a hétköznapi emberek életébe is betekintést engednek. Ezt MacNamara is alátámasztja, aki rendszeresen ad el naplókat múzeumoknak és egyetemeknek. Szerinte azonban nem csak ezért lehet hasznos a máskülönben valószínűleg elkallódó naplók gyűjtése: egy alkalommal egy 1942-es napló segítségével sikerült egy Alzheimeres anyát és lányát sikerült újra összehozni, a napló felolvasása ugyanis segített, hogy egy időre ismét feltörjenek az emlékek az anyában.
Kétségtelen, hogy ezek fényében már kicsit árnyalódik a naplók árusítása, ugyanakkor még vannak nem tisztázott helyzetek. Egészen furcsa módon ugyanis a régi naplók mellett viszonylag friss keltezésűeket is lehet vásárolni a neten, sőt olyanra is akad példa, hogy valaki a sajátját árulja eBayen. A 16 éves lengyel Marika például unokatestvére 2019 és 2020 májusa között naplóját adta el, miután rájött, hogy az amerikaiak szívesen vesznek ilyen személyes holmikat, nekik pedig kellett a pénz. Mint mondja, unokatestvére neki nem engedte, hogy elolvassa a naplót, azzal viszont nincs problémája, hogy egy másik kontinensről származó idegen, akivel valószínűleg úgysem fognak találkozni, hozzájusson a gondolataihoz. Kérdés persze, hosszú távon is így fogja-e gondolni…
Etikus hozzáállásra tehát mindig szükség lesz, még ha a régi, névtelen naplók böngészése valamelyest mégis csak egészségesebb, mintha Insta személyes tökéletes életébe próbálnánk kapaszkodni és ahhoz mérni magunkat. Mert MacNamara szerint a naplókban épp ez a szép: „Olyan sok ember hasonlítja össze az életét a médiában tálalt életekkel, úgy értékelve a sajátját, mintha az nem is érne semmit. Mindeközben a naplók közül, amelyeket olvastam, egyetlen sem volt olyan, amely ne tartalmazott volna egy hihetetlen történetet. Mindannyiunknak megvan a maga története: mindenki életében vannak nehézségek és nagy örömök is. Talán azt hiszed, egyedül vagy, de ez nem igaz.”
