Kezdjük azzal, hogy egyébként jogom sincs megkérdőjelezni azt, hogy ki, kivel, hol, s hogyan éli meg magánélete legforróbb, legintímebb pillanatait. Nem foglalhatok álláspontot azzal kapcsolatban, miként adhatja át magát az érzelmeknek egy feszes, csinos, de egyébként iskolázatlan fiatal hölgy egy
petyhüdt borostás tokával megáldott – mondjuk azt – jóvágású milliomos vénember karjai, vagy épp' lábai közt.
Ne haragudjatok meg rám, ki kellett mennem a friss levegőre... De hogy miért is boncolgatom ezt a témát? Azért mert egy barátomnak, vagy talán egykori barátomnak hála
ráébredtem, hogy a pénz és a csillogás nem minden egy "különleges" kapcsolaton belül.
Legalábbis részben...
Ugyanis mit sem számít, hogy van-e stílusod, hírneved, pénzed, ha nincs jó szíved, egy kanyi vasat sem érsz!
Azt tudni kell, hogy az emberek életében az első szerelem nyomot hagy. Végigfut az ember lelkén a sok szép emlék, akár egy kellemes, langyos nyári zivatar esőcseppjei az arcunkon. Érdekes téma ez, hiszen azt szokták mondani, hogy csak a szép pillanatokra szabad emlékeznünk. De mit tegyen akkor az ember, ha akivel előtte éveken át minden titkát megosztotta egyről a kettőre maga válik titokká?
Értem ezalatt azt, hogy bárhogy is próbálkozunk, nem sikerül megfejtenünk, hogy mit, s miért mond, vagy épp' cselekszik az irányunkba az, akit előtte úgy ismertünk, akár saját magunkat. Miért derogál hirtelenjében beülni egy hétköznapi autóba, gyorsétteremben vacsorázni, belföldön nyaralni? Nos, akkor felnyitom a szemeket:
mert egy negyvenes üzletemberrel Mercivel járni a világot, s úgy inni annak a hazugságoktól bűzlő szavait mintha az Isteni gondviselés lenne, bizonyára jobb buli.
Bizonyára. Mint az is, amikor erről semmit sem tudván szeretettel csókolod végig a combját. Úgy, hogy előtte este egyébként ott valaki egészen más járt. Dióhéjban ennyi a történet, ami az eddigi álláspontomat szolgálta.
Szeretném hangsúlyozni, hogy én sem vagyok tökéletes, ahogy senki sem az: nem prédikálni akarok! Léptem le szó nélkül emberek, barátok életéből úgy, hogy egyébként szükség lett volna ott rám. A lelkiismeretem azonban sokszor meg is gyötör miatta, ezért is kerestem fel a közelmúltban egy gyerekkori barátomat.
Akár két idegen, úgy szóltunk egymáshoz az autóban. Mégis elmondta, hogy sosem volt még ennyire boldog, csillogó szemekkel mesélt a kiskutyájáról, s hogy párkapcsolatban él... Ekkor bátorokodtam feltenni a kérdést, hogy kivel? Húzta a száját, de csak kinyögte, hogy
szintén egy negyvenes úriemberrel él: egy vállalkozóval.
Mondanom sem kell, forgattam a szemem, talán – biztosan – felemeltem a hangom. Letámadtam, számonkértem. Úgy, hogy egyébként senki felett sincs jogom pálcát törni. De mégis fiatal, szép, intelligens. Miért nem keres korban hozzáillő férfit magának?
Közben azonban megfeledkeztem egy igazán lényeges tényezőről; megkérdezni tőle azt is, hogy mi történt vele az elmúlt három év alatt amíg nem találkoztunk. Mi történt vele, miután
kirabolták a családi házukat, műtőasztalra fektették, elváltak a szülei, véget ért a korábbi kapcsolata, lakásból lakásba vándorolt, s nem utolsósorban bántotta az "apja".
Más ember lett. Erős, független. Dolgozik, nem érdekli a csillogás, nem foglalkozik más emberek véleményével. És ami talán a legfontosabb, legnagyobb tanulság a történetben, hogy
nem érdeklem én sem, se a lelkiismeretem.
Ekkor ébredtem rá, hogy valójában mekkora kincs is az, ha az ember valaki mellett biztonságban érzi magát.
