A kerítésen színes lufik lengedeznek, a nyitott kertkapun túl kisebb-nagyobb baráti társaságok vagy éppen bátor idegenek beszélgetnek egymással mindenféle finomsággal jól megrakott asztal körül, miközben a házigazdák intenek, kerüljünk beljebb. Forró nyári szombat délután van, a városlakók nagy része a Balatonra menekült, a jeruzsálemhegyiek azonban itthon maradtak, hogy az udvarra kitelepülve hűsöljenek és invitáljanak egy könnyed piknikre bárkit, akinek van kedve ismerkedni, beszélgetni, felfedezni, kik is lakják Veszprémet.
Mert bár Veszprém kulturális élete pezsgő és a nagy fesztiválokon mintha a város mind a 60 ezer lakója megmozdulna, az átlagos hétköznapokon keveset tudunk egymásról. Lemegy a munka, hazarobogunk, benyomjuk a tévét, az internetet vagy a Netflixet, esetleg elmegyünk színházba, találkozunk a magunk kis társaságával, de ennél jobban ritkán bővítjük a határainkat. Közben meg – legyünk igazán őszinték – panaszkodunk, hogy itt egy kedd estén nem történik semmi. Pedig igazából történhetne – ha mi tennénk érte. És olyan nagy erőfeszítésbe se kerülne.
- 2016-ban Veszprém Finnugor Kulturális Főváros volt, akkor találtuk ki, hogy a programsorozathoz kapcsolódva, észt mintára kertkávézókat nyitunk: a kertkapukat kitárva, saját készítésű süteménnyel, szendvicsekkel, üdítővel, kávéval kínáljuk meg a betérőket – meséli Tímár Veronika, a Veszprémi Magyar-Finn Egyesület alapítója, ma tiszteletbeli örökös elnöke, az egyik kertkávézó házigazdája. Az ötletet aztán hamar fel is karolta a Jeruzsálemhegyi Baráti Kör, azóta pedig, egy év kihagyással, már harmadszorra jelentkeznek az eseménnyel.
Idén összesen öt helyen, a Kiskőrösi utca és a Malomkő utca egy-egy házában nyitottak ki az alkalmi kávézók, de Tímár Veronika örülne neki, ha a város térképén minél több piros kávéscsésze tűnne fel: a Cholnoky-n, a Dózsavárosban, a Cserháton – tulajdonképpen minden városrészben. Sőt mi több, az lenne a jó, ha nem csak egy napra korlátozódna ez az esemény, hanem egész évben lenne alkalmunk betérni a szomszédságba.
- Ha kicsit sikerülne összehozni az embereket, jobban megismerhetnénk egymást egy ilyen program által, az tényleg jó lenne – értenek egyet egy utcával arrébb másik házigazdáink, Soósék is és a város másik feléből, a Vécsey utcából érkezett vendégeik. Soósék egyébként nem a baráti kör tagja, csak megtetszett nekik az ötlet, és tavaly csatlakoztak, vendégeik, két nyugdíjas barátnő pedig a nyugdíjas klubon keresztül, aztán az információt egymás közt megosztva jutottak el a „hegyre”.
Korábban nem ismerték egymást, de ez nem számít: a vendéglátók épp olyan szeretettel kínálják a családi recept alapján készült szilvalekváros, sós tésztájú kiflit vagy éppen a lecsókrémes szendvicset, mintha a barátaikat hívták volna vendégségbe, és nekünk is ez az érzésünk, miközben korábbi lakóhelyekről, más városbeli tapasztalatokról vagy éppen az általuk szerkesztett magazinról beszélgetünk.
Úgy tűnik, kellő nyitottsággal egyáltalán nem furcsa és kínos, ha az ember egy idegen kertjében üldögél és egy olyan ember sütijét majszolja, akinek a nevét két perce ismerte meg. Éppen ellenkezőleg: meglehetősen felemelő látni, ahogy egy csapat magyar, finn és észt, helyiek és más városrésziek egybegyűlnek. Mert Tímár Veronikánál előbbiek is megfordultak, igaz, az egyesület révén van némi helyzeti előnyük. De mint mondja, volt már olyan is, aki csak az interneten hallott az eseményről, és Békéscsabáról vagy éppen Nagyváradról elutazott ide, hogy megtapasztalja élőben, hogyan működik a becsületkasszás, kertbéli kávézgatás. Lefogadom, ahogy nekünk, neki is jó tapasztalata volt, ráadásul nem mindennapi: mennyivel izgalmasabb így felfedezni a várost, nem csupán a turisták burájában, hanem az itt élőkkel találkozva.
És mennyivel izgalmasabbak lehetnének a hétköznapok, ha mi is levennénk a saját buránk, és a kertkávézók „üzemeltetőinek” példáján felbuzdulva mindannyian tennénk azért, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, hogy még jobban pezsegjen a város. Hogy az Európa Kulturális Fővárosa 2023 címünk kapcsán elmondhassuk, azt nem csak a fesztiváljaink, a virágos környezetünkért vagy a jövőbeli jó ötleteinkért nyertük. Hanem azért, mert utóbbiakat képesek vagyunk tettekre is váltani. És ahhoz pont ilyen civil kurázsi kell, mint ami a kertkávézókat is működteti.
