Azt gondolom, ilyenkor a legtöbben a múltból hívnának „elő” egy személyt, akitől már nincsen lehetőségünk kérdezni. Ennek kapcsán merült fel bennem, hogy valahogy mi emberek úgy működünk – ez nem rossz vagy jó –, hogy néha átesünk egy úgynevezett sóvárgó állapotba. Sóvárgunk azért, ami már nem lehet a miénk. Mindig éppen az nem jó, ami van. Elérünk valamit az életben, amire már régen vágytunk, utána már az is kevés lesz. Még több kell. „Csak még ezt a szerdát éljem túl, utána már minden rendben lesz.” Túlélni akarunk, pedig észre kellene venni a mindennapok örömeit és ki kell tudni mondani: most jó.
tmkrónika.hu
Közben az is biztos, hogy a vágyakozás hajtja az embert. Kitervel valamit magának, hogy hová szeretne eljutni, és amikor már elért oda, akkor még tovább szeretne menni. Mégis úgy gondolom, hidat kell építeni a nagyravágyás és a sóvárgás közé, és valahol a kettő között kellene lébecolnunk. Kicsiket lépegetni előre, nem kihagyva lépcsőfokokat, közben pedig értékelni minden lépést. De ha éppen megakadtunk, akkor is körülnézhetünk, és elmondhatjuk: most szép, most jó.
proaktívdirekt.com
Számos irodalmi mű alaptémája a boldogság keresése, közben pedig észre sem vesszük az apró dolgokat magunk körül. Ugyanígy gondolom a fentebb említett kérdésről is: a szeretteink is itt vannak mellettünk, nem csak a múltból kellene visszahívni, akit már nem lehet; elég körbenézni a mellettünk állókra. Nem csak akkor kellene nagyon szeretni, amikor már nincsen lehetőségünk, hogy el mondjuk a másiknak. Most kell, most szép, most jó!
