Talán többen emlékeznek Szabó Magda Születésnap című regényének főhősére, Illés Borira, aki úgy várja a 14. életévét, mint valami megváltást. Úgy gondolja, akkor már felnőttnek tekintik az embert, hisz személyi igazolványt is kap, már nem kell gyerekes ruhákat hordania, sminkelhet is és a körmát is kifestheti.
Úgy gondolom,
a felnőtté válás nem életkor függő.
Nem akkor válunk felnőtté, ha majd 18 évesek leszünk, nem is akkor, amikor elköltözünk otthonról. Nem feltétlenül az első munkahely megszerzése után, amikor már nem a szüleink tartanak el minket, hanem a saját lábunkon meg bírunk állni. Majd akkor, amikor beleütközünk az első komolyabb akadályokba. Mikor érkeznek majd a pofonok, a csalódások. Ezek azonban mind erősíteni fogják a jellemünket, a kitartásunkat.
Gyerekként persze sokat álmodozunk arról, hogy milyen sok mindent megtehetünk, ha majd felnőttek leszünk – sokáig fent maradhatunk; azt vehetünk, amit akarunk; bármikor ehetünk édességet – de az valahogy kimarad, hogy ezek jogokkal és felelősségek is járnak majd. És sokan itt hibáznak. Ha nem tűnnek tetteink felelősségteljesnek, nem tekintenek majd minket felnőttnek. Életünk során nem mindegy, milyen képet sugallunk magunkról.
Akkor vagyok csak igazán felnőtt, ha vállalom a felelősséget.
Vállalom, hogy azt gondolom, amit, úgy érzem magam, ahogy, és olyan vagyok, amilyen. És igen, ebben az is benne van, hogy néha tévedek, rosszat teszek. De ahhoz, hogy tanulni tudjak a hibáimból, először el kell ismernem, hogy felelős vagyok értük, nekem is van részem abban, hogy így alakultak a dolgok.
Amikor a szüleinkkel élünk, még terhesnek gondoljuk, hogy van beleszólásuk a dolgaink alakulásába. Sokszor nem vesszük észre azt a tényt, hogy ők csak jót akarnak nekünk. Nem kioktatás céljából teszik ezt, hanem azért, mert ők már felnőttek és rendelkeznek annyi élettapasztalattal, amivel mi még nem.
