Egy csípőre tett kéz, egy alig látható biccentés, egy felvont szemöldök. Jelentéktelen, említésre sem méltó dolgok, amik mégis meglepik az elkövetőjét – amikor rájön, hogy ösztönös mozdulatai nem is a sajátjai.
Egyre-másra azon kapom magam, hogy nagyszüleim egy-egy apró ám jellegzetes gesztusát művelem. Úgy, mintha a sajátom lenne, és az is: a részemmé vált, ahogy ők is a részemmé váltak. Furcsa belegondolni abba, hogy a mozdulataik túl fogják élni őket, hogy évtizedek múlva egyszer majd talán az én unokáim is öntudatlanul elleshetik tőlem, ahogy én is tettem. Hogy az ember nemcsak vagyontárgyait, génjeit és történeteit hagyja itt örökségnek, de a jellemének olyan elidegeníthetetlen szeleteit is, mint a gesztusai.
(illusztráció, reddit)
Mintha nem is mi használnánk a mozdulatainkat, hanem azok minket: egyik gazdatestről a másikra kapaszkodnak, hogy Isten tudja milyen hosszú ideig életben maradjanak.
Mert persze amikor azt írom, hogy lopott mozdulataim valójában a nagyszüleimé, hozzá kell tennem azt is, hogy ezt igazából nem tudhatom. Róluk ragadt rám, de könnyen lehet, hogy ők ugyanígy a saját szüleiktől, nagyszüleiktől vették át, ahogy én. Kíváncsi lennék, vajon meddig tudnánk visszakövetni egy-egy gesztust, ha vissza tudnánk menni az időben: vajon hány generáció óta adjuk át őket anélkül, hogy észrevennénk? Vajon ki volt az első, aki először úgy nyalta meg a szája szélét vagy tűrte félre a haját?
Alig tudunk valamint – sokan egyáltalán semmit – évszázadokkal ezelőtt élt őseinkről, pedig könnyen lehet, hogy ugyanazzal az arckifejezéssel nézünk a számunkra értelmezhetetlen tökfőzelékre, mint annak idején ők tették. Úgy teljesen idegenek számunkra, hogy talán nap mint nap megidézzük őket mozdulatainkkal – vagyis az ő mozdulataikkal.
