Tinikorban talán tényleg természetes, hogy egy bizonyos kiszemeltünkre felnézünk, sok esetben még hasonlítani is szeretnénk rá, egyfajta példaképpé válhat az adott „sztár”. Ezt a korszakot tehát, én személy szerint elkülöníteném attól, amikor a felnőttek válnak rajongókká. Bálványozzuk őket, Istenként tekintünk rájuk, ha még kommunikációs kapcsolatba is léphetünk velük, egy életen át őrizgetjük a szavaikat. És akkor jön az illúzióromboló hozzászólás az emberektől:
„Ők is ugyanolyan emberek.”
Forrás: gamestar.hu
Félreértés ne essék, a híres emberek alatt nem a celebeket értem, akik azzal lettek híresek, hogy közkinccsé tették magánéletüket. Kifejezetten azokra az emberekre gondolok, akiknek szakmai tudás van a kezükben.
Régóta foglalkoztat tehát a kérdés. Ugyanolyan emberek? Mitől több egy híres ember a nem híresnél? Hiszen mindenki tehetséges valamiben, csak nem minden szakma jár ismertséggel.
Akkor mégis miért ájulunk el attól, ha egy híres embert élőben látunk?
Miért lehet érdekes egy híres emberről tudni, hogy mit reggelizett, vagy hogy hívják a kutyáját?
Forrás: origo.hu
Az emberekben talán van egy olyan mentalitás, hogy nem akarják elfogadni, hogy az általuk bálványozott sztárok is ugyanolyan emberek, hiszen ha minden ember „átlagos” lenne, akkor tulajdonképpen nem történne semmi érdekes, nem rajonghatnánk veszettül a hírességekért, és nem állhatnánk izgatottan sorba, hogy aláírást kérjünk a koncert után.
A téma tehát számomra sokkal inkább marad kérdésfelvetés, hiszen ez nem fehér vagy fekete. Viszont azt vallom, hogy meg kell maradni egy egészséges rajongás mellett. Talán inkább a tisztelet szóval fejezném ki, ami enyhébb a rajongásnál.
Forrás: index.hu
Nemrégiben részt vettem egy koncerten, ahol az énekes elég közel jött a nézőkhöz, az egyik rajongó pedig kapva a lehetőségen, elkezdte tapogatni a frontembert, bizony ott is, ahol igazán nem illik. Csak, hogy helyre billentsem a világ rendjét elmondom, hogy lány volt az illető, aki úgy gondolta, jár neki ez a „közelség”. Ezt a fajta rajongást tehát már abszolút elfogadhatatlannak tartom.
Vannak olyan sztárok, akiket tehetségükhöz, akár szimpatikus interjúnyilatozataikhoz kötünk. Szerintem - megmaradva a természetes határok között tehát - ez a normális, és az egészséges. Lezárva ezt a csapongó gondolatmenetet utolsóként elmondanám, ha például Cserhalmi György jönne velem szemben az utcán, biztos, hogy elállna a szavam.
