A német nép nagy része – természetesen, ha a pénztárca engedte – vasárnaponként lehetőleg egy többfogásos, finom sült húst szeretett majszolni. Ámde 1933 ősze, s egy erőteljes állami kampány komoly nyomást helyezett rájuk azért, hogy a hagyományos menüt valamilyen egytálételre cseréljék.
Amit tudni kell: az akció valójában, egy volt a náci rezsim szociális jellegű intézkedései közül. A gazdasági válság következtében az országban sajnos rengeteg koldus és hajléktalan élt, a náci vezetés pedig magáévá tette a korábbi, Heinrich Brüning vezette kormányzat jelszavát:
„Senki sem fagyhat meg vagy halhat éhen!”
S ahogy mindent, ezt az indíttatást is központosították. Ahelyett, hogy csak úgy pénzt nyomtak volna a kéregetők kezeibe, a németeket sokkal inkább arra ösztönözték, hogy tisztes polgárként, inkább az ezzel foglalkozó szervezeteket támogassák. A kampány nevet is kapott, Winterhilfswerk des Deutschen Volken, amely magyarul úgy cseng, mint a „Német nép téli adománya”.
A nemes célra való pénzgyűjtés számos módon folyt, bélyegeket bocsátottak ki, különböző szervezetek képviselői járták végig a háztartásokat, de az egyik legsikeresebb kampány az Eintopfssonntag, tehát az „egytál-vasárnap” volt. Ennek keretében szólították fel a németeket arra, hogy minden hónap első vasárnapján a drága, többfogásos ebédek helyett, inkább valamilyen olcsó alapanyagokból elkészíthető egytálételt fogyasszanak, s az így megtakarított pénzt pedig adományozzák a Winterhilfswerk céljaira.
Az 1933. október 1-jével induló kampányt a náci propagandagépezet „szokásos hatékonysággal” sulykolta az emberekbe, még a vegetáriánus Führer is többször csücsült oda a különböző husiktól gőzölgő kondérok elé, ha csak néhány fotó erejéig is.
Arról nem is beszélve, hogy az üzenet amúgy is jól csengett a náci eszme mellett: „Egy nép, egy tál!”
– mindenki hozzon áldozatot a német népért, s fogyasszon egyszerű, helyileg előállítható alapanyagokból főzött ételt. Gyári munkás és arisztokrata egye ugyanazt, a közös cél érdekében. Ha még nem tapasztalta az éhséget, nem is tudhatja, hogy micsoda próbatétel is az… – szólította meg Hitler egy beszédében az embereket 1935-ben. – Aki nem vesz részt a programban, az nem lehet több, mint egy gerinctelen élősködő a német nép testén! – tette hozzá a Führer.
Mint láthatjuk, a kampányban való részvétel ugyan önkéntes, viszont erősen(!) ajánlott volt… Aki nem adakozott eleget, esetleg képes volt a kijelölt vasárnapokon azt enni, amit szíve-szája megkívánt, sanda tekintetekre, feljelentésekre, és vaskos tenyerekre is számíthatott.
Adott tehát a kérdés, hogy a közösbe bedobott adományoknak mekkora része is jutott el valójában a nélkülözőknek, ahelyett, hogy inkább egy „rászoruló” tankhadosztály felállítását támogatták volna belőle…
A háború kezdetéig a Winterhilfswerk feltehetően tényleg javított a legszegényebbek életkörülményein. A kampány ugyan elvben 1945-ig folyt, de a nélkülözésekre kényszerülő németek lelkesedése eléggé megcsappant, s nem is véletlenül: idő után, sajnos már a laktató egytálétel is elérhetetlen luxusnak számított a legtöbbeknek.
Az Eintopfsonntagok viszont máig éreztetik hatásukat. A kampány keretében kiadott szakácskönyveknek és a hatékony reklámnak köszönhetően az egytálételek a háború utáni nyugati jóléti társadalomnak is kedvelt fogásai maradtak, igaz, ma már csak kevesen emlékeznek az igazi céljukra.
Amit azonban máig egészen biztosan sűrűn súg a pocakjuk a szívüknek, hogy „a legőszintébb szeretet, az étel szeretete!”
