Nemrégiben szembejött velem egy cikk a brit Telegraph oldalán, amely arról számolt be, hogy a Manchesteri Egyetem egyik diákszövetsége azzal a javaslattal állt elő, hogy ezentúl mellőzzék a közösségi eseményeken a tapsolást és az éljenzés hagyományos formáit, az ugyanis szorongást válthat ki az érzékenyebb hallgatókból. Helyette használják a jelbeszédben a tapsolás jelölésére alkalmazott „jazz kéz” mozdulatot, amely szerencsére jóval zajmentesebb és kevésbé diszkriminatív – legalábbis azokkal szemben, akik látnak, de ezt már csak én teszem hozzá, meg a cikk kommentelői.
Jazz hands= az új norma?
Az ötlet egyébként nem újkeletű, 2015-ben a Brit Országos Diákszövetség már felvetette a tapsolás lecserélését, tavalyi konferenciájukon pedig mellékesen megjegyezték, hogy azoknak a hallgatóknak, akik ennek nem tesznek eleget, esetleg bizonyos „következményekkel” kell szembenézniük.
Tény és való, hogy a mentális betegek és a hiperérzékenyek száma az utóbbi évtizedekben óriási méreteket öltött – nagyon gyakran a fiatalok körében –, és a fogyatékkal élők kirekesztése, nem megfelelő kezelése valós gond, amivel foglalkozni kell. De az nem megoldás, hogy a politikai korrektség jegyében, a fiatalok törékeny lelkére hivatkozva lassan mindenkivel úgy bánunk, mint a hímes tojással, és nácit látunk mindazokban, akik nem értenek egyet az álláspontunkkal. Ez nem javítás, csak demagóg maszatolás. A tapsolás betiltása, a professzori figyelmeztetés kiadása a kötelező olvasmányok mellé, mert az 1984 vagy a szexuális zaklatást ábrázoló Átváltozások (Ovidius) felkavarhatja a diákok lelki világát, rasszistának titulálni egy olyan kérdést, hogy hol született a latin-amerikai egyetemista társad, és az is, hogy a teológiahallgatók szabadon távozhatnak az óráról, ha túl erőszakosnak találnák Krisztus keresztre feszítését – hogy csak pár példát említsek a píszí túlkapásaiból.
Újra tiltólistára kellene tenni az 1984-et?
Mégis hogy lehetne bármiféle tanulságot levonni a múlt hibáiból és fejlődni, ha vizsgálódás és a felelősséget nem megkerülő diskurzusok helyett befogjuk a fülünket és megnyugtató ommmot zümmögünk magunknak? Ha esélyt sem adunk az ellenkező nézetek ütköztetésére, és ködös fogalmakká alakítjuk át a dolgokat, ahelyett, hogy őszinték lennénk és néven neveznénk őket? Ha lényegében csak megkerüljük a problémát, és a felszínt kapargatjuk?
Aldous Huckley és Orwell nem azért alkották meg disztópiáikat, hogy tönkrevágják a lelki egészségünket, meg ötleteket adjanak arra, hogyan valósíthatnánk meg valamilyen formában a gondolatrendőrséget napjainkban, hanem hogy okítsanak. Hogy ne hagyjuk magunkat megvezetni és kalitkába zárni.
Mert miközben az elnyomás megszüntetését és egy szép új világ építését hirdetjük, valójában lépésre lépésre szabályozzuk be a környezetünket. És ez sokkal ijesztőbb, mint egy fiktív regény.
