A történet azon a 2017. december 29-ei napon kezdődik, amikor korán reggel megcsináltam azt a bizonyos tesztet. Mit érez az ember, amikor meglátja a pozitív jelet és a három plusz jelzést (ami mutatja a három hetet)? Hát az olyan, izé, filmes jelenet. Természetesen: meghatódás, könnycseppek végiggördülése, család leszünk és egyéb mondatok. És észbekapás: hoppá, ez most egy darabig a mi titkunk marad. Aztán folytatódik a nap endorfinmámorban, takarítás, porszívózás – már nem a szilveszter miatt, és, mert kezdjük tiszta lakással az új évet, hanem, mert ugye röpke 9 hónap, és itt a baba, rendnek kell lennie.
A terv: nagyjából január közepén közlés a nagyszülőkkel, addigra úgyis megvan az orvosi papír, tehát egy hivatalos dokumentum arról, hogy új tisztséget fognak betölteni. Csak, hát, amikor az ember lánya utánanéz, hogy hova is kell először menni, és milyen vizsgálatok lesznek, megijed, mert annyi az információ és minden egyszerre, hirtelen anyááááááááááát akarja – jó lesz a szóbeli közlés, innentől mindent majd együtt anyááááával. És így is történik: azóta már jó sok mindenen túl vagyunk: bejelentkezés háziorvosnál, védőnőnél, orvosválasztás, vérvételek, ultrahangok, szűrések stb. És most járunk kicsit több, mint a felénél a dolgoknak…
Babát várni nagyon jó. Kivéve: az első röpke három hónapot, amikor olyan hányingerrel küzd az ember lánya, ami "igazán fantasztikus". És az a jó hír, hogy ezek nemcsak reggeli rosszullétek, hanem egész napos "bulik", amelyre az egyetlen megoldás az evés: amikor eszem, akkor ez enyhül. És még az is „nagyon” jó, és „megkönnyíti” a dolgokat, hogy ez még pontosan az az időszak, amikor nem lehet elmondani senkinek.
Aztán amikor eltelik a három hónap, akkor el lehet mondani, és annál nincs jobb. Sorban pakolódnak le a terhek, és jól esik, amikor sűrűn megkérdezik, hogy vagyok.
Amikor babát vár az ember, hirtelen sok dolgot észrevesz: milyen gyakran fújják az orra alá a füstöt az utcán vagy a buszmegállóban, ami persze máskor is előfordul, de most még inkább felmegy miatta a pumpa. Sokszor előfordul, hogy az előttem álló kismamák előtt (akinek már tényleg nagy pocakjuk van) rendre férfihadak szállnak fel a buszra, és ez olyan lehangoló, bosszantó, szomorú és felháborító – tisztelet a kivételnek.
Még az is eszembe jut: szokták mondani, hogy bajban ismerszik meg az ember. Szerintem nemcsak akkor, hanem ilyenkor is, amikor jó dolog történik. Kiderül, hogy ki az igazi barát, aki most sűrűbben kérdezi, hogy vagyok, és ki az, akit egyáltalán nem érdekel már hónapok óta. A baba tehát ilyen szempontból szűrőként is működik.
Babavárás közben van idő gondolkodni is. Az én gyermekem 2036 körül fog érettségizni. Juj. De vajon miből, és egyáltalán lesz akkor még érettségi? Így fogják hívni? Mi lesz belőle? Mit lehet még a 2040-es években dolgozni? Ezek persze most megválaszolhatatlan kérdések, de azért valamiért mégis eszembe jutnak. Persze, sokat lehet olvasni és hallani arról, hogy a most születő gyermekeknek már más dolguk lesz a világban, mint az azt megelőző generációknak.
Ja, igen, és az is egy érdekes nap, amikor kiderül a neme. Természetesen, mint a párok 95 százaléka, mi is lányt akartunk először. Úgyhogy vártuk Veronikát, Veronika azonban hipp-hopp eltűnt a színről…illetve, nem is volt. Érdekes, amikor megtudod, hogy fiú, akkor utána kell egy hét, mire rááll az agy, utána azonban már nem érted, hogy gondolhattad, hogy lány lesz, egyértelmű, hogy fiú.
Az is érdekes, hogy nem bírok semmilyen babákkal és szüléssel, születéssel kapcsolatos cikket elolvasni. Régebbet több ilyet olvastam, de most rájöttem, hogy nem akarok eggyel sem azonosulni, inkább hagyni, hadd történjenek a dolgok, úgy, hogy senki története ne befolyásoljon.
Gyorsan telik az idő. Egyébként is, de most még inkább. Gyűlnek a babadolgok, de még a java hátra van. Úgy van megbeszélve, hogy augusztus végén találkozom a kisfiammal.
Várunk, el ne késs!
