Az Instagram-korszak hajnalán a képekre alakuló közösségi oldalon megannyi gyönyörű fotót láthattunk a világ és hazánk csodálatos tájairól. Biztosan mindenki ismeri az érzést, amikor látunk egy lenyűgöző képet egy helyről, és hirtelen vágyat érzünk, hogy a valóságban is láthassuk. És valóban egyre többen mozdulunk ki és keressük fel ezeket a helyeket. Szóval az Instagram jót tesz, kicsábít minket a nappaliból.
Aztán megérkezünk a helyszínre, várjuk a csodát, és valahogy nem azt kapjuk, amire számítottunk. Egyrészt azért, mert a valóság nem mindig égszínkék és méregzöld, nincsenek különleges effektek és tökéletesen megvágott látványok. A valóság az igazi #nofilter.
Másrészt pedig azért, mert azokat a képeket, amiket a közösségi oldalon látunk, nos azokat valaki valamikor elkészíti. Valaki = mindenki aki él és mozog, valamikor = állandó jelleggel. Megérkezel a Sóhajok hídjához, és sorba állsz, hogy elkészítsd ugyanazt a fotót, amit előtted milliószor megcsináltak már. Ügyesen kell helyezkedned, ha olyan képeket akarsz a ferde toronyról, amin nem látszanak a közhelyesen pózoló turisták.
És miközben a mobiltelefonunk kijelzőjén keressük a tökéletes nézőpontot, igyekszünk effektekkel feldúsítani a fotónkat, elfelejtjük élvezni a látványt. A valódi látványt, filterek nélkül.
De az éremnek mindig két oldala van, és a lájkvadászatnak is megvannak az előnyei. Ha különleges fotótémát keresel, talán nyitottabb szemmel jársz, és észreveszel olyasmit is, ami mellett egyébként elsétálnál. Egy virágot, egy madarat, egy domborművet egy épület eresze alatt.
Szóval nem azt kérem, hogy hagyjuk otthon a fényképezőgépet, mert igazából nem ezen múlik. Hanem hogy álljunk meg pár percre, élvezzük az igazi látványt, a hangokat, az illatokat, és egy picit hagyjuk magunkat beleveszni a pillanatba.
