Yates nem sokkal „Az Öreg” 1988-ban bekövetkezett halála után kezdett dolgozni a biográfián: beszélt Ferrari üzleti partnereivel, mérnökeivel, csapatfőnökeivel, versenyzőivel és barátaival. 1991-ben megjelent munkája átfogó képet rajzol az autóipar legismertebb figurájának életéről.
Hogy miért kellett negyed évszázad, mire a szöveg magyarul is a boltok polcaira kerülhetett, sejtelmem sincs, így viszont hiánypótló darabbal gazdagodott az autósport hőskorszakába bepillantást engedő szakirodalom idehaza igen szűkös kínálata.
Mert a kötet nemcsak Enzo Ferrari élettörténetét és gondolkodásmódját meséli el, hanem felvázolja a Grand Prix aranykorát is, a még a Formula-1 előtti időket, és átfogó képet ad arról az éráról, aminek történéseit a korszak hozzám hasonló rajongói morzsáról morzsára vadásszák össze az idegen nyelvű forrásokból.
Enzo maga egyébként – annak ellenére, hogy rajongói már életében félistenként tisztelték – nem volt egy különösebben megnyerő figura. Nem kedvelte – Yates szerint kifejezetten megvetette – azokat, akik méregdrága utcai autókat vásároltak tőle (ő maga a jóval olcsóbb Peugeot és Fiat vasakat használta), és gyakran hagyta pénzes ügyfeleit órákon át várakozni modenai műhelyében. Az igazság az, hogy Ferrarit csak a Grand Prix érdekelte, és az utcai autók gyártásába azért kezdett bele, hogy a bevételből finanszírozhassa sportcsapatát.
Yates munkája nem irodalmi igényességgel megszerkesztett életrajzi regény, inkább tűnik egy ötszáz oldalas újságírói produktumnak, amiben a szerző már-már idegesítő gyakorisággal süti el bejáratott paneljeit, és vét néha apró, a mű hitelességét nem csorbító, de mégiscsak ott lévő hibákat, ténybeli tévedéseket. A kötet azonban minden hibája ellenére is az egyik legteljesebb magyar nyelven megjelent iromány, ami felfesti az autósport történetének alakulását – még ha ezt egy szubjektív szemszögből, a teljesség igénye nélkül teszi is.
Az, hogy a fordításra huszonhat évet kellett várnunk, furcsa módon kettős történelmi emlékművé teszi a könyvet: egyfelől emléket állít Enzo Ferrari életművének, ugyanakkor egy időkapszula is, amelyből megtudhatjuk, milyennek látta a szerző kora Formula-1-ét. Azokat az éveket (a kötet 1991-ben jelent meg), amit manapság szokás a sportág utolsó nagy hőskorának nevezni és visszasírni – és amiről Yates hasonlóan negatív véleményt formál, mint amit napjainkról szoktunk.
Egy ponton például az akkori mezőny tagjait „elkényeztetett, sótlan és technokrata Grand Prix-pilótáknak” nevezi. Csak hogy néhány nevet említsünk azon elkényeztetett és sótlan versenyzőkből, akik 1991-ben rajthoz álltak: Ayrton Senna, Alain Prost, Nelson Piquet, Michael Schumacher vagy Alessandro Zanardi. Érdekes látni azt is, hogy Yates – mit sem sejtve arról, hogy Schumacher révén a Scuderia Ferrari történelmének legsikeresebb korszaka még csak ezután következik majd – Enzo haláláról írva süllyedő hajónként ábrázolja a csapatot, ami valószínűleg soha nem nyeri vissza régi fényét. A szerző védelmében persze jegyezzük meg, hogy a kötet írásakor az istálló utolsó világbajnoki címét Jody Scheckter szerezte bő egy évtizeddel korábban, 1979-ben.
Rövidre zárva: minden hibája és hiányossága ellenére az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelent kötet kötelező olvasmány – és így tökéletes karácsonyi ajándék – minden autósport-rajongó számára.
