Természetesen nem szó szerint, és elmondom majd részletesen ezt is, de kezdjük az elején.
Amikor nagyjából két évvel ezelőtt először felröppent a hír, hogy színpadon is látható lesz a Holt költők társasága, még a színházat ritkán látogatókból is kiszakadt egy elragadtatott ó. Nemcsak azért, mert egy mára ikonikussá vált mű került a célkeresztbe, hanem azért is, mert az évtizedes teátrumi darabok szürke körforgását sikerült megszakítani egy igazán kortárs produkcióval. A kérdés persze már akkor sem az volt, hogy milyen plusz adalékot tud adni az új platform a történethez, hanem hogy a színpadi változat megugorja-e azt a lécet, amit a film kultuszstátusza igen magasra helyezett.
Meg tudja, és ez tulajdonképpen éppen annak köszönhető, hogy a Petőfi Színház előadása semmivel sem akar többet nyújtani annál, mint amit egyszer már megkaptunk szélesvásznon: nem állít fel gyökeresen új viszonyrendszereket, nem ad neki új árnyalatokat, szinte ugyanazok a dialógusok hangzanak el, mint a filmben, a jelenetek is csak leheletnyit változnak, és míg máskülönben ez felvetné a kérdést, hogy akkor meg mi értelme újra elővenni a sztorit, itt épp ettől a „változatlanságtól” működik a produkció.
Peter Weir és Tom Schulman 1989-ben olyan remekművet tett le az asztalra, amibe felesleges is lenne belenyúlni, és aminek kapcsán egyébként a legnagyobb hibát akkor követnénk el, ha az üzenetét egyszerűen megpróbálnánk ledegradálni a Carpe diem jelszavára. Mert bármennyire fontos gondolat is ez, élményhajkurászó jelenünkben és a csili-vili idézetek korában kicsit lapos üzenet lenne. Szerencsére Funtek Frigyes rendező sem csak a pillanat megragadásának fontosságára hegyezte ki az előadást, sokkal inkább a fennálló renddel szembeni lázadásra, az egyféle világlátás megkérdőjelezésére és a felnőtté válás pillanatára, amikor el kell dönteni és felvállalni, kik vagyunk.
Keating és a három főszereplő fiú: Neil, Todd és Dalton éppen ennek a szembehelyezkedésnek egy-egy változata. Dalton tipikus lázadó: nagyszájú vagány, lezser és szemtelen, igazi hedonista, aki minden lehetőséget megragad, hogy borsot törjön a merev, poroszos nevelésű iskola vezetőinek orra alá, és akkor sem hunyászkodik meg, ha kirúgással fenyegetik.
Neil ábrándos álmodozó, igazi jófiú, bajtárs, aki kezdetektől fogva kiáll a dadogó, félénk Todd mellett, társai közt megnyerő vezéregyéniség, az első, akit megérintenek Keating szavai, de csak titokban mer szembeszegülni, s amikor a rá erőszakolt utat és a jövőt kilátástalannak ítéli meg, rosszul választ és kiszáll a játékból.
Dalton pimaszságához és Neil pajkosságához képest Todd nebáncsvirág, mégis talán ő az, aki csendességében, visszahúzódásával a legjobban átlátja a világot, és aki a legnagyobb személyiségfejlődést mutatja be. A történet végére kinyílik és sokkal határozottabb lesz, de a külső falak lerombolása helyett inkább a belső szabadságot valósítja meg. Kurely László (Neil) és Koller Krisztián (Todd) egyébként mintha csak a mozivászonról léptek volna le, egy az egyben azt a karaktert hozzák, Gaál Attila Csaba Daltonja a filmbeli halvány arisztokratizmusával szemben nekem itt inkább kerouaci jellem volt.
Aztán persze ott van a kulcsfigura, a karizmatikus irodalomtanár. És itt máris korrigálnom kell a változást illetően. Oberfrank Pál alakítása elemelkedik a filmben megszokottól: Robin Williams szelíd, jóságos, tréfás kedvű Mr. Keatingjéhez képest egy sokkal harsányabb, izgágább, játéka alapján néha már-már agresszívebb és cinikusabb alakot kapunk, akinek az odamondogatásai kicsit élesebbek, szeretete pedig hangyányit tartózkodóbb lesz. (Hozzáteszem, a magyar szinkronos verzióhoz képest, Robin Williams hanghordozása ugyancsak pergőbb, hevesebb Tordy Géza visszafogottabb, lágyabb beszédtónusához képest, ami ettől függetlenül zseniális.) Leginkább talán Piton professzorhoz tudnám hasonlítani a jellemét, persze némileg sarkítva: sokkal nehezebben felfejthető és megítélhető, nem mindig kedvelhető, időnként akár pökhendinek ható, aki mégis folyamatosan segíti a diákjait, arra ösztönzi őket, hogy merjenek kilépni a keretek közül, lássanak túl a szögletes és hagyományőrző gondolkodáson, de közben hideg racionalitással torkolja le a nyílt lázadókat, aztán meg cinkosan jót nevet az ötletességen.
Kétségtelenül más ez az értelmezés, olyan, mint az új cipő: néha kicsit tör, máskor igazán jól áll. De érdekes, hogy Mr. Keating karizmája így is hat, noha nekem az utolsó jelenetben elrebegett „köszönöm fiúk” mondat némileg disszonánsra sikeredett, kevésbé éreztem a két fél közötti mély kapcsolatot, és talán szerencsésebb lett volna pár perccel több játékidőt hagyni a végére ennek kibontására.
Egyébiránt viszont többnyire nem lehet panaszom: néhány esettől eltekintve, amikor inkább csak a karakterbe való belehelyezkedés próbáját láttam, a színészi alakítások jók, a fiatalok közti dinamika remekül működik, és jórészt mindenkire jut egy-egy emlékezetes pillanat. Ötletesek voltak az interaktív jelenetek is – az már viszont inkább sajnálatos, hogy a közönség egy része inkább az interpasszivitásra szavazott –, a látvány pedig szemet gyönyörködtető.
Azt nem mondanám, hogy elvarázsolódtam, de meglepően kellemes csalódás volt az előadás, a Holt költők társaságának pedig abszolút van létjogosultsága a színpadon.
