A Budapest Noir csütörtök óta látható a mozikban, és – a Kondor Vilmos azonos című regényéből készült film – már címében is egyértelművé teszi, hogy mit várhatunk tőle.
A film noir egy főleg az amerikai bűnügyi filmekre jellemző stílus. Gyakran fekete-fehér, kontrasztos képeket használ, sötét helyszíneken forog, és többnyire a huszadik század első felében játszódik. A főhős általában a ballonkabátos magánnyomozó, aki folyamatosan iszik, dohányzik és cinikus megjegyzéseket tesz bármire, ami körülötte történik, és bár egy jelentéktelen senki, valamiért mégis mindenki szóba áll vele, mindenhova bejárása van és mindig minden fontos bizonyíték valahogy épp az útjába kerül. A főszereplő narrátorként is segíti a nézőt a történések megértésében, bár narrációja is gyakran cinizmusba fullad. Meg cigarettafüstbe, ami tulajdonképpen minden belső helyszínt teljesen elködösít, és szépen megtöri a lehúzott reluxa résein átszűrődő fényt.
Nem elég füstös
Kondor Vilmos ezt a stílust ültette át a harmincas évek Budapestjére. Főhőse, Gordon Zsigmond persze nem magánnyomozó, hanem bűnügyi újságíró Az Estnél – kalandjait pedig már hét regényben mesélte el a szerző.
A regényből Gárdos Éva rendezett mozifilmet, amire igazán nem lehet panaszunk: azt adja, amit a címben is megjelölt műfaj ígér. Igaz, lehetne sötétebb, lehetne kontrasztosabb, urambocsá' fekete-fehér (!), de az az érzésem, hogy Gárdos kifejezetten szerette volna elkerülni a művészkedést, ő tudatosan egy tisztes iparos munkát akart letenni az asztalra. Olyant, ami nem riasztja el az átlagos moziba járókat. Nem állítom, hogy ez feltétlenül rossz döntés: a detektívregények mindig is a ponyva kategóriába tartoztak, alapvetően szórakoztató célú irodalomnak számítanak, és emiatt nem tartom ördögtől valónak azt sem, ha a filmvásznon is a kor befogadóképességéhez igazítják (puhítják) a művet.
Nem elég sötét
A látványt szintén a tisztes iparosmunka kifejezéssel tudnám leírni: meggyőzőek a jelmezek; Budapest mindig tud elég lepusztult lenni ahhoz, hogy díszletet adjon egy a gazdasági világválság és a világháború között játszódó történetnek; és a magamfajta vintázsautó-őrült szíve is hevesebben ver, valahányszor befordul a sarkon egy harmincas évekbeli Mercedes-Benz vagy Citroën. De azt azért nem mondanám, hogy magával ragadott a harmincas évek Budapestjének hangulata, ehhez valahogy túl steril volt a film.
indokolatlan "jobbra hajts" felirat a kocsi elején:
1936-ban még baloldali közlekedés volt Magyarországon
A szereplőkre viszont többnyire nem lehet panaszom: végre egy magyar film, ahol nem kell minden percben szembesülnöm vele, hogy igazából színészeket látok, akik szerepet próbálnak előadni. De ez az élmény sem katartikusan felszabadító, ők is csak azt hozzák, amit az egész mű: jó, tisztességes munkát, de semmi különlegeset. Persze Kulka Jánosnak bármikor bármit elhiszek; Kolovratnik Krisztián még nem elég karcos a neki írt cinikus szövegekhez (remélem, hogy a sorozat többi részét is megfilmesítik, ha kicsit belelazul a szerepbe, ebből még tűzijáték is lehet); Anger Zsolt és Dobó Kata pedig hozzák, amit tőlük megszoktunk – egyiküknek ez dicséret, a másik pedig ismét vetkőzéssel tereli el a figyelmet.
A Budapest Noir egy tipikus zsánerfilm lett, nulla fantáziával, de legalább pontosan kivitelezve. Nem nyűgözött le, de nem is kellett csalódnom benne. Kívánom, hogy sikerüljön pénzt szerezni a folytatásra is, mert sokkal több van még ebben a csomagban, mint amit elsőre sikerült kihozni belőle.
