Már csak azért is, mert az öngyilkos szektás játék körül egyelőre igencsak sok az ellentmondás (erről az Index írt egy elég jó cikket, érdemes elolvasni), az alapprobléma viszont, amit a bálna felkavart, létezik, és egyáltalán nem csak egy kis pocsolya, sokkal inkább egy egyre terebélyesedő tenger, aminek még mindig csak a felszínét látjuk, és sokszor fogalmunk sincs, mi rejtőzik a mélyben.
A WHO még az ezredfordulón közzétett egy jelentést, miszerint 2020-ra a legnagyobb gondot okozó betegségcsoport a depresszió lesz. A jóslat beigazolódni látszódik: egy tavalyi brit felmérés szerint az utóbbi 25 évben 70%-kal nőtt a valamilyen pszichés betegségben szenvedő serdülők aránya, míg egy 2014-es hazai felmérés szerint a magyar fiatalok 12 %-a foglalkozott már az öngyilkosság gondolatával, a befejezett öngyilkossági kísérletek száma pedig idehaza is évek óta növekszik.
Ennek indokai igen széles skálán mozoghatnak, de társadalmi változások is belejátszanak a statisztikák emelkedésébe: a mai fiatalokat sokkal több inger és stressz éri, amelyek közül nem egyszerű kiszűrni az értékes információt, ráadásul a családi mintázatok változása, a csonka családok sem éppen segítik őket. És persze azt sem lehet tagadni, hogy a közösségi média adott esetben tökéletes támadó felületet biztosít a kamaszkori szekáláshoz, de önmagában természetesen nem tehető felelőssé a problémáért.
Az viszont egyértelmű, hogy a mentális problémák egyre nagyobb gondot okoznak, és ennek megoldásában egyáltalán nem segítenek a tabuk és a tévhitek. Azt persze fontos hozzátenni, hogy nem minden hangulatzavar jelent egyből komoly betegséget. A különböző életkrízisek, a szorongás és a depresszió tünetei kamaszkorban akár normálisak is lehetnek, a felnőtt identitás kialakulásának velejárói. Átmeneti lehangoltság és súlyos depresszió között azonban van különbség, utóbbit elbagatellizálni, figyelemfelkeltésnek titulálni azonban ordas nagy baromság és felelőtlenség.
Aki azt mondja, hogy öngyilkos akar lenni, annak nem feltűnési viszketegsége van, hanem nagyon komoly problémája. Ideje lenne végre felfogni, hogy a depresszió nem olyasmi, amit két atyai pofonnal ki lehet verni az emberből, hanem egy betegség, aminek a kezeléséhez adott esetben kemény orvosi segítség szükséges, de leginkább szerető és támogató környezet.
Merthogy addig, amíg a pszichés zavarokkal küzdőkre továbbra is megbélyegzettként fogunk tekinteni, nem nagyon lesz előrelépés.
A súlyos depresszióban, bipoláris zavarban vagy egyéb pszichés betegségben szenvedőkön ugyanis a legtöbb esetben azért nem tudunk segíteni, mert az alanyok nem mernek beszélni róla, attól tartva, hogy „dilinyósnak, nyominak” nézik majd őket, ami még pusztítóbb letargiába taszítaná őket. Sajnos sok esetben amúgy is megkapják ezeket a stigmákat, mert az átlagtól eltérőt, másként viselkedőt még mindig szokás kiutálni és a perifériára lökni, ahogy ez épp a kamaszok körében elég gyakori. De sok felnőtt is elbujdoshatna a sarokba e tekintetben, főként azért, mert a gyerekek alapvetően még mindig a felnőttektől ellesett mintákat tanulják meg.
Vannak azonban olyan esetek is, amikor a beteg nagyon jól titkolja a betegségét, noha ez nagy arányban azért lehetséges, mert a környezete nem figyel rá eléggé, és az apró jeleket semmibe veszi, lényegtelennek gondolja, a szőnyeg alá söpri, mert nincs ideje rá. Ezzel persze gyakorlatilag megint csak elérkeztünk az alap problémához, hogy a pszichés zavarokat sokan csak valami értelmiségi hókuszpókusznak tartják, amivel olyanok foglalkoznak, és amiben azok szenvednek, akiknek túl sok ideje és túl jó dolga van.
Holott ez közel sincs így. A betegség nem válogat, és attól meg főleg nem fog megoldódni, ha leköti magát valamivel az illető. De a törődés, a nyitottság, a sztereotípiák és előítéletek eldobása segíthetne a gyógyulásban.
Szóval érdemes lenne elgondolkodni, mi jelenti a nagyobb fenyegetést a gyerekekre nézve: a Kék Bálna és a közösségi média, vagy mi magunk? Nem azzal fogunk feltétlenül jót tenni, ha túlféltjük a gyereket és elzárjuk előle a laptopot – mondjuk az nem árt, ha nem csupán a virtuális térben nő fel. De sokkal fontosabb lenne, hogy beszélgessünk vele, és nyitottságra, elfogadásra neveljük, aki tudja, hogy felvágni az ereinket nem játék, másikat erre ösztönözni meg főleg nem jó muri.
Aki szeretne alaposabb képet kapni a témában, de nem rajong a tudományos megfogalmazásokért, annak itt van három remek olvasmány, amelyek a szenvedő alany oldaláról mesélnek a problémáról:
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország
Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó
Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, hívd a vezetékes és mobiltelefonról éjjel-nappal ingyenesen elérhető telefonos lelkisegély-szolgálat számát: 116-123, vagy a vezetékes telefonról ingyenesen elérhető gyermek- és ifjúsági lelkisegély-szolgálatot a 116-111 számon!
