Hanem azért, mert annak idején a karácsony – mint minden rendes csoda – három napig tartott, most meg három hónapig. Az egyik barkácsáruházban már szeptember végén kipakolták a műfenyőket a fő helyre, a bejárattal szemben. November közepén már minden bevásárlóközpontban a karácsonyi dekoráció fogadott, december elején pedig már ontják a karácsonyi dalokat a rádiók, és innentől kezdve az adventi hónap tulajdonképpen egyetlen nagy karácsonnyá változik csillogó-villogó fényfüzérekkel, agyonjátszott ünnepi slágerekkel.
Ezek mind-mind szükséges részei az igazi karácsonyi hangulatnak, és mégis, amikor december 24-én este minden évközi terhet bedobálunk és gondosan elzárunk a szekrénybe, átadjuk magunkat a hangulatnak – és egymásnak – , feldíszítjük a fát, feltesszük a karácsonyi bakelitot Deezer playlistet, és egy pohár forralt borral a kezükben elégedetten dőlünk hátra a kanapén – nos, akkor azzal szembesülünk, hogy valójában már egy teljes hónapja ezt kaptuk az arcunkba. Ezzel veszett el annak a három napnak a bája.
A karácsony csillogásának megvolt a maga funkciója. Az odakint – a mindössze néhány óráig tartó nappalok, a kemény hideg és a mindent elborító hó egyszínűsége – ellenében sokszínű varázsvilágot teremtett odabent. De ami kis mennyiségben, néhány napig varázslatos, az nagy tételben, minden utcasarkon, hosszú hetekig adagolva már giccs.
Persze minden hátrányból lehet előnyt faragni. Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy a környezet rákényszerít minket arra, hogy lelki erőfeszítéseket tegyünk, és a négyhetes színes forgatag után mindezen felülemelkedve le tudjunk csendesedni annyira, hogy igazán megélhessük a karácsonyt. Szomorú kérdés, hogy vajon hajlandóak vagyunk-e erre, ér-e nekünk ennyit az ünnep, vagy megelégszünk azzal, ha harmincadszorra is megnézhetjük a Reszkessetek betörők összes részét?
