... Legalábbis abban a dimenzióban, amit mi ismerünk.
Ruth Ozeki regényében egy öngyilkosságra készülő tinilány és egy alkotói válsággal küzdő írónő története fonódik össze. Minden adott egy izgalmas kalandhoz… és mégsem. Az idő partjain azon ritka művek közé tartozik, amely minden újraolvasással úlyabb zsák gyémántot szór a lábunk elé. Annyi minden rejtőzik a felszín alatt, hogy már szinte csak egy elcsépelt klisével tudom kifejezni: ez a mű az élet nagy, egyetemes kérdéseit boncolgatja.
Nao, a tizenhat éves japán diáklány szerint mindannyian időben létezők vagyunk. A mű előrehaladtával ez a fogalom egyre beszédesebbé válik. Kimondva a Nao, és az angol now szó (jelentése: most) szinte ugyanúgy hangzik. Nem véletlenül. A fiatal lány egész életére jellemző az a görcsös próbálkozás, hogy megragadja a mostot.
A lélektani folyamatok ugyanakkora szerephez jutnak, mint a cselekmény és mégsem laposodik el a történet. A valós síkon túl a szereplőkben - és ezáltal az olvasóban is - akaratlanul felsejlenek olyan kérdések, minthogy mi lett volna, ha és mi lehetne akár… A jó hír, hogy erre választ kapunk. Igaz, nem olyat, amire számítunk.
Ruth, a világ másik pontján élő írónő egy nap megtalálja a tengerparton Nao partra sodort naplóját. Innentől az események szinte kontrollálhatatlanul történnek, és mire Ruth észbe kap, már nyakig benne van a japán lány történetében, és minden követ megmozgat, hogy megtalálja tragikus sorsú Naot és lebeszélje az öngyilkosságról.
Valamilyen csodálatos - és egy kissé kaotikus - módon Ruth végül befolyásolni tudja Nao sorsát. Teszi mindezt rettentő rejtélyes körülmények között. Szinte úgy tűnik, hogy visszanyúl a múltba, és helyre teszi a dolgokat.
„- A hullám az óceán mély adottságaiból születik - magyarázta. - Az ember a világ mély adottságaiból születik. Az ember kitüremkedik a világban, majd hömpölyög előre, mint egy hullám, amíg el nem jön az idő, hogy újra elsüllyedjen. Föl, le. Ember, hullám..."
A szerző itt kissé veszélyes terepre merészkedik, hiszen nem egy sci-firől beszélünk. Azt kell mondanom, hogy sikerrel lavírozok el az aknák mellett. Míg agyam egy szeglete tudta, hogy amit olvasok, az nem lehetséges, szinte rögtön meg is szólalt bennem egy hang: Biztos, hogy nem lehetséges?
A történetben megjelenik Dzsiko, az ősöreg apáca, aki úgy tűnik a világ összes bölcsességének birtoklója és ez még mindig csak a jéghegy csúcsa.
Az idő partjain emészthető, olvasmányos és izgalmas stílusban boncolgatja a kvantumfizika, a lét és nem lét, valamint az idő, mint dimenzió kérdéseit. Nehéz vállalkozás volt ez Ozeki részéről, de úgy gondolom, nem elég, ha azt mondom, megtérült a befektetés és egy jó mű született. Ruth Ozeki klasszist alkotott.
