Néhány nap múlva startol a második Pannon UniFest, a középiskolás és egyetemista tehetségek művészeti fesztiválja, és ennek kapcsán szöget ütött a fejembe egy gondolat. Az esemény sajtótájékoztatóján ugyanis elhangzott a következő kijelentés: „Teljesen mindegy, hogy hétköznap mérnökök vagy informatikusok, ha mellette verset, novellát írnak – alkotnak.”
Ebben a mondatban benne van, hogy itt nem csupán a tehetséggondozáson van a hangsúly, sokkal inkább a művészet, a kultúra éltetésén, ami így vagy úgy, de mindenképpen gazdagít.
És ez az, amit időnként hajlamosak vagyunk elfelejteni, amikor nem Kossuth-, Érdemes Művész-, vagy nagyobbat ugorva Oscar-díjas emberekkel találkozunk, hanem olyanokkal, akik egyszerűen szeretik azt, amit csinálnak.
Mondok egy példát, hogy érthető legyen, mire akarok kilyukadni.
Sok fiatal álma, hogy író lehessen, és az asztalfiókjukban esetleg már ott is lapul egy regény. Ha viszont ezt az elképzelését a másik orrára köti, garantáltan megkapja a kérdést, hogy „És mikor jelenik meg az első könyved?” (Netán: „És van már kiadó, aki megjelenteti?”) Amire a helyes válasz: „Nem tudom.” („Nem.”) És amire ilyenkor a reakció sokszor egy elnyújtott „Ja”, amiben benne van a ki nem mondott, de nagyon is éreztetett gondolat, hogy „akkor te nem is vagy olyan tehetséges”.
Miközben ez így önmagában egy baromság. Egyrészt – a példánál maradva – a könyvkiadás iszonyat kemény dió, amit ugyanúgy a piaci elvárások és a pénz mozgat, és egy kezdő, teljesen ismeretlen írónak piszok nehéz betörnie. Másrészt mire valaki egyáltalán eljut oda, hogy publikálják a regényét, általában túl van jó néhány szárnypróbálgatáson, amelyek közül az első eredménye még a legnagyobb alkotók esetében is többnyire csak egy együgyű, de hatalmas szeretettel és lelkesedéssel készült történet.
És ez itt a kulcs: azért, mert valaki nem született Rowling, Van Gogh vagy Mozart, még nem kell azonnal lekicsinyelni őt. Akár még lehet is belőle zseniális művész. A legnagyobbak is bejárták a maguk útját, mire eljutottak oda, ahova, és az az út rengeteg tanulással, erőfeszítéssel és olykor szenvedéssel volt kikövezve.
A leghíresebb amatőr, Eddie, a sas
De ha valakiből sosem lesz profi művész, aki még a kultúrsznobokat is képes lenyűgözni, csupán örökre amatőr marad, az sem baj. Néha bőven elég az, ha valaki megír egy regényt, amit sosem fognak kiadni. Vagy ha bejut az olimpiára, de nem ér el jelentős helyezést. Vagy csak egy kicsi színjátszó csoport tagja, amely a vidéki kultúrházban szervez fellépéseket.
Amíg tudja a kialakult helyzetet és a saját képességeit a helyén kezelni, addig bőven fölötte áll mindazoknak, akik csak panaszkodnak, hogy unalmas és sivár az életük. Ő legalább a kitartásának köszönhetően hatalmas örömmel végez valamit, amire mindig is vágyott, kiteljesíti önmagát, vagy kipipál egy tételt a bakancslistáján, miközben jó esetben az örömét másokra is átragasztja. És ezt nyugodtan eltanulhatnánk egy amatőrtől.
