Soha annyira nem volt magas a szorongásos tünetekkel küzdők és a pánikbetegek száma, mint napjainkban. Épp, mintha csak egy félelemjárvány söpört volna végig a világon. A kezdőpontját ugyan nem ismerjük, arra mindenesetre jól emlékszem, mikor gondolkodtam el először igazán a banális félelmeken és óvintézkedéseken.
Jó tíz éve már, hogy a falunkban felújították a játszóteret, és bár semmiféle szinten nem érintett, mégis egy kicsit úgy éreztem, hogy most egy korszak lezárult. Nem a gyerekkorom, sokkal inkább az az időszak, amikor úgy általában önfeledten lehetett gyereknek lenni, és senki nem akarta a mentőket meg a gyámügyet hívni, ha valaki játék közben lehorzsolta a térdét.
Míg ugyanis mi még a jó kis 90-es évekbeli fém hintákon és csúszdákon koptattuk a bőrünket akár 9-10-11 évesen is, a mai minden veszélyt gondosan elkerülő fa és műanyag játékok nagyjából annyi élvezeti faktort rejtenek, ami az 5 éveseket még épp leköti. Szóval amíg mi a fél délutánunkat a szabadban töltöttük, a 2000-és évek csemetéinek jobb híján marad a számítógép. És bár ez is tud pozitívummal szolgálni, mégis csak felveti a kérdést, nem okozunk-e ezzel nagyobb kárt, mint amit egy lehorzsolt térd jelent.
Mindez persze szó szerint egy nagyon gyerekes példának is hathat, mégis valamelyest beszédes, hogyan alakítják át az életünket és a környezetünket az irracionális és túlzó félelmek.
Mert azokból bizony vannak bőven, a fentinél sokkal komolyabbak is. Rettegünk attól, hogy elveszítjük a munkahelyünket, ha nem hajtunk eléggé, zsákruhába bújtatjuk magunkat a strandon is, mert hát mit szól a világ, ha többek vagyunk, mint 50 kiló, inkább otthon kuksolunk a szobában, minthogy egyedül menjünk el szórakozni és a külföldi nyaralást is kihagyjuk, hátha megtámadnak.
Mintha egyszerűen túl komolyan vettük volna a régi bölcsességet, miszerint „Jobb félni, mint megijedni”. Pedig ahogy a pszichoblog szerzője, John Balázs is kifejti, a megalapozott félelem arra való, hogy segítségével egy konkrét veszélyt elkerülj, nem arra, hogy folyamatosan uralja az életedet. Csakhogy – kis magyar sajátosság ez is – mi túlságosan és sokszor ok nélkül szeretjük szorongatni magunkat.
Legyünk igazságosak, ehhez azért a média is jelentősen hozzájárul. Köztudott, hogy hírértéke a negatív dolgoknak van (most ne menjünk bele, mekkora kattintást hoz egy állatkerti bébi vagy egy győztes olimpikon), csakhogy ezzel épp a valóságról kialakított képünket ferdítjük el, és sok esetben jóval veszélyesebbnek állítjuk be a világot és a dolgokat, mint amilyenek.
Holott a szorongásba áthajló félelem gyakran nagyobb gondot tud okozni. Hányszor hallottuk már, hogy aki fél a vezetéstől, vagy hogy balesetet fog okozni, az ne üljön volánhoz? Való igaz, a vonzás törvénye itt sokszor él, bár az ilyesfajta lehurrogás helyett inkább segíteni kellene, hogy valaki legyőzhesse a félelmeit.
Merthogy ez sem újdonság, a félelem amellett, hogy egy idő után komoly testi-lelki megbetegedésekhez vezethet, rengeteg jó élménytől megfoszt és elzár a külvilágtól.
Néhány éve kisebb oldalakon többen is meginterjúvolták a Londonban élő fotós palántát, Vipler Kisannát, aki egyik barátnőjével közösen stoppal bejárta fél Európát, azóta pedig egyedül (!) a tengerentúlra is eljutott. A fiatal lány példája sokakat inspirált, és szerettek volna tanácsot kérni tőle a stoppolással kapcsolatban. Miután Kisanna azt nyilatkozta, hogy csak akkor veszélyes ez az utazási forma, ha eleve annak tartod, persze többen lehurrogták, hogy felelőtlen – éppen olyan, aki valószínűleg csak a (rém)hírekből tájékozódott. Holott vajon ki tudhat róla többet? Az, aki személyesen átélte az élményt és többször is utazott már így, vagy aki csak otthon a foteljéből kommentel?
Kisanna Vipler
Persze némi egészséges elővigyázatosság, de leginkább józan paraszti ész, a sztereotípiák és előítéletek félretétele (amik gyakorlatilag kéz a kézben járnak a félelemmel), valamint a saját tapasztalatokból eredő tájékozottság és önismeret sosem árt. Nem kell vakmerőnek lenni, csak egy kicsit bátrabbnak, lazának. Mert félni bizony egy fokkal sem jobb, mint megijedni.
