Néhány éve az irodalomban (és az adaptációknak köszönhetően a mozivásznon) új trend söpört végig a disztópiák képében. Kistestvérként ott voltak a posztapokaliptikus alkotások is – és bár kisebb csinadratta vette körül őket, a zsáner jól ismert elemei adottak voltak: erőszak, önmagából kifordult világ, harc az utolsó túlélők között és folyamatos menekülés.
Emily St. John Mandel nemrégiben magyarul is megjelent Tizenegyes állomás című regényében az az izgalmas, hogy miközben egyértelműen a posztapokaliptikus történet kategóriába sorolható, a műfaj jellegzetességeiből alig használ fel valamit.
Helyette emberi sorsokat villant fel, melyeknek egyetlen találkozási pontja Arthur Leander, az idős színész, aki a civilizáció összeomlásának napján, a Lear király előadásán szívinfarktust kap. A korábban ünnepelt és a lesifotósok kereszttüzében élő színész halála azonban a megszokott forgatókönyvvel ellentétben most csak egy jelentéktelen esemény marad, miután a sertésinfluenza egy különösen agresszív mutációja, a grúznátha elhozza az apokalipszist.
Emléke ugyanúgy homályba veszik, mint a világjárvány napjain aprócska gyerekek fejében élő képek az elektromosságról, a számítógépről, a repülő ablakából parányinak tűnő városokról, vagy éppen a járvány áldozatául esett szülők arca. Mindössze a volt feleségek, a legjobb barát, a segítségére siető, mentősnek tanuló férfi és a gyerekszínész Kirsten emlékeznek rá. A köztük feszülő láthatatlan szálak mégis mindig hozzá vezetnek vissza: Arthur Leander épp úgy katalizátora lesz a világvégét követő eseményeknek – és motiválója is a túlélők szűk kis körének.
Mert ez a regény valójában épp arról szól, hogy mibe kapaszkodhatunk egy eszelős időben, miután minden összeroppant – de tulajdonképpen már előtte is, ahogy ez a múltba ugrásokból, a volt feleség, Miranda visszaemlékezéseiből kiderül.
A Tizenegyes állomás tényleg nem szokványos posztapokaliptikus regény, a maga nemében tulajdonképpen szelíd világgal operál – már amennyiben persze szelídnek mondható az a világ, ahol egy megszállott Próféta elől kell menekülni, és kést ábrázoló tetoválások jelzik az elvett életek számát. Itt mégsem ezen van a hangsúly, sokkal inkább a civilizáció törékenységén, az elsőre talán jelentéktelen apróságnak vagy luxusnak tűnő tárgyak, művészetek értékén.
Mert életben maradni nem elég. Ez a mottója az Utazó Szimfónia nevű, félig-meddig szedett-vedett vándortársulatnak is, amellyel a felnőtt Kirsten Észak-Amerikát járja, Shakespeare-darabokat előadva. Talán nevetségesen elcsépelt kijelentés, egy kiragadott mondat egy Star Trek-filmből, Emily St. John Mandel megfogalmazásában mégis igazolást nyer. Mert lehet, hogy a társadalom alapköveit az orvosok, a gazdálkodók, a mérnökök rakják le, ők teremtik meg a biztonságot, gondoskodnak ételről és italról, gyógyítják a betegeket – de az ember nem csak csontok és hús és ízületek együttese. Néha épp egy újságcikkhez való nevetséges ragaszkodás, egy régi tárgyakból berendezett múzeum, egy képregény az, ami enyhülést adhat és a felszínen tarthat, vagy még feljebb repíthet. A szépség, a művészet nem luxuscikk, hanem elemi szükséglet – civilizáción innen és túl is.
A regényben szereplő képregényhez a valóságban is készült illusztráció
A Tizenegyes állomás nem ígér folyamatosan pörgő, akciódús jeleneteket, a hajszálvékony kötelékek összefonódása, a rendkívül emberi mozzanatok ábrázolása és a pazar stílusban megírt történet miatt viszont messze izgalmasabb lesz, mint bármilyen zombiapokaliszis részletei.
