Nemrégiben bukkantam rá az interneten Knut Haanaes, a Boston Consulting Group üzleti tanácsadójának TED előadására, melyben azt fejtegeti, mi az a két ok, ami a cégek bukásához vezethet. Haanaes szerint a következők: ha a cégek soha nem újítanak, és ha állandóan újítanak. A jóból is megárt a sok alapon ugyanúgy rosszul járhatunk, ha csak a tudás felhasználására törekszünk, mint ha folyamatosan a fejlesztésekre koncentrálunk.
A fejlesztés és a felhasználás egyensúlya viszont a minőségi fejlődés alapját jelentheti.
Ahogy Haanaes kifejti: gyerekként kvázi folyamatosan fejlesztünk, felfedezünk, ahogy azonban növünk föl, ezek elmaradnak, mert egyre inkább a megszerzett tudásunkra építünk – és aztán néha rájövünk, hogy milyen beszürkültek és unalmasak lettünk. Ugyanez igaz a cégekre is: a sikerükre támaszkodnak, és a siker egy idő után felemészti őket.
Haanaes a videóban tippet is ad, hogyan tudjuk megtalálni az arany középutat, de én most nem teljesen erre fókuszálnék. Mert az talán az előbbi a kis analógiából is jól látszik, hogy a fejlesztés-felhasználás egyensúlya nemcsak a vállalkozások üzleti életében használható, de remekül ráhúzható az élet egyéb területeire is.
Gondoljunk csak bele! A munkahelyeknél maradva, ma már senki sem áltathatja magát azzal, hogy onnantól kezdve, hogy megkapta az állást, bebetonozott a helye. A világ változik – mégpedig piszok gyorsan. Lehet, hogy tehetséges vagy, de ha egy idő után nem tudsz valami újat is felmutatni, nem tudod előrébb lendíteni a tudásoddal a céget, egy másik, több területen brillírozó jelölt könnyen lesöpörhet a pályáról.
Persze bizonyos esetekben – például az alkotóművészetben – ugyanúgy visszájára fordulhat az is, ha valaki túlzásba viszi a megújulást, mintha ugyanazt a tárat próbálja meg ellődözni újra és újra, és nem veszi észre, hogy az már rég kiürült.
De nézzük meg ugyanezt az állítást politikai környezetben is! Vajon mi történne, ha a pártok ahelyett, hogy kormányváltáskor megpróbálnák lenyomni az elődöket (aka riválisokat) és a régi rendszert felszámolva mindent újrakezdenének, inkább megállnának egy pillanatra, és elgondolkoznának azon, hogy talán az a másik által elindított kezdeményezés valami jóvá is kiforrhatja magát? Mert ahogy Haanaes is mondja, bizonyos fejlesztéseknek idő kell – 10-15-20 év is – mire képes bizonyíthatóan hasznos eredményt produkálni. Ha pedig valami egykor működött, de látványosan eljárt felette az idő, akkor ne próbáljuk újracsomagolva ugyanazt a reformot eladni – avagy a haza és haladás szava még mindig megállja a helyét.
És végül egy személyesebb vonatkozás, ami mindenki életében mérvadó lehet. Alapszakos egyetemisták voltunk, amikor az egyik óránkon, már nem is tudom, pontosan mi kapcsán, a tanárunk felvetette a kérdést: akik korán, már fiatalon az életet habzsolják és mindent egyszerre akarnak –úgymond kiélik önmagukat, nem inkább kiégnek? Emlékszem, mennyire megragadott akkor ez a gondolat, kiváltképp, mert a carpe diem gondolatától kissé túlfűtve hirtelen én is annyi mindent akartam megvalósítani. Nem kell nagy elhajlásokra gondolni, egyszerűen csak úgy éreztem, egy csomó új lehetőség nyílik meg előttem, és szerettem volna minddel élni. Holott száz új ötletet azonnal és jól megvalósítani lehetetlen. Másrészt, ha egyszerre túlesünk minden élményen, akkor a végén nem marad semmink – persze lehet új vágyakat, célokat kitűzni, de elég sok példa van a világban, ami mutatja, hogy ez sok esetben nem jön össze.
Szóval Haanaes szavait az életre lefordítva azt hiszem, ugyanúgy meg kell találni az egyensúlyt, amikor egyszerűen örülünk annak, amink van, de ha kezdenek túl egyhangúvá válni a dolgok, akkor kockáztatni kell és meglépni valami újat.
