Pedig ha rosszmájú lennék, azt mondhatnám, a színház és a cirkusz határmezsgyéjén mozgó csapat színház néven archetoposzt és kliséket formált kerettörténetté, ami egy újító társulattól nem túl forradalmi lépés. De nem leszek az, mert valójában a kedd esti produkciójuk után legszívesebben felszöktem volna a turnébuszra, hogy minden nap őket bámulhassam.
A 2012-ben, Vági Bence rendező-koreográfus vezetésével és a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola végzős növendékeiből alakult újcirkusz társulat anno bemutatkozó előadásuknak szánták a Cirkusz az éjszakában-t, és ez a kijelentés nagyjából meg is ragadja a darab lényegét. Könnyen befogadható, nem túl bonyolult történet lenyűgöző cirkuszi mutatványokkal megfűszerezve. Azaz, tökéletes alap a közönségbázis megteremtéséhez.
Persze aki a nyaktörő gyakorlatok profi végrehajtása mellett shakespeare-i csavarokat is vár egy újcirkusz produkciótól, azt némileg zavarhatja a gyermeteg sztori. Mert hát cirkuszban arról mesélni, hogy mindenki repülni vágyik, tényleg nem igényel túl nagy fantáziát – végtére is nagyjából épp ez a cirkusz lényege.
Szóval ez az előadás tulajdonképpen csupán egy betekintés a kulisszák mögé, ahol a bohócok kikarikírozzák a naiv újoncot, aki még rendületlenül hisz az álmában, a megkeseredett porondmester-dizőz negatív tapasztalataival próbálja meg visszatartani őt, a szerelmesek szavak nélkül is értik egymást és ők mintha valóban szárnyalnának, az ifjú sztár pedig konokul felszegve az állát, mindent bevetve küzd a közönség kegyeiért. Élet a reflektorfényben és azon túl, múltidézés egy szinte kiveszett művészeti ágról, kicsit úgy, ahogy Hollywood is megmutatná.
És ez az egyszerűség tíz percig majdnem elbizonytalanított engem is, hogy vajon a társulatról szóló méltatások nem alaptalanok-e egy kicsit, de aztán menthetetlenül magával rántott a produkció.
Itt van nem egész egy tucat fiatal artista, akik olyan játszi könnyedséggel hajtanak végre lehetetlennek tűnő mozdulatokat, mintha az emberi határok nem is léteznének, törhetetlenek és halhatatlanok lennének, pedig hát dehogy, minden pillanatban az életükkel játszanak. Közben pedig az érzelmek sem sikkadnak el, és ez az, amiért különösen le a kalappal előttük. Nem tudom, láttam-e az utóbbi időben szebb ábrázolását szerelemnek vagy barátságnak, mint ahogy azt itt megmutatták a fiatalok, miközben elképesztő kecsességgel viteleztek ki egy szaltót a levegőben vagy egyensúlyoztak alig-alig kapaszkodva a kínai rúdon. Tényleg bizalomjáték ez, minden szempontból.
De említhetném Pintér Áron szomorú, kikosarazott bohócát is, ahogy reménytelenül és rendkívül esendően, minden kínját felvállalva lengett ide-oda a vékony kötélen, a végsőkig feszítve a húrt. Mélyen megindító volt minden pillanata.
Ez pedig sokkal többet mond számomra, mint egy nagy műgonddal összerakott koncepció. Arról nem is beszélve, hogy a nem színtiszta színházi produkcióknál – például a táncnál vagy esetünkben az újcirkusznál – jellemzően a nézőben kiváltott érzelmek lényegesebbek is.
Nos, van a színházban egy szakkifejezés, az ún. negyedik fal, amely láthatatlanul választja el egymástól a színpadot és a nézőteret, és amelyet a magam részéről néha nagyon is érzékelek. Ez a negyedik fal ezen az estén nem létezett. Átütő, magával ragadó, régen várt katartikus élményt nyújtott a társulat, ami után az egyedüli hiányérzet oka a túl gyorsan elröppenő nyolcvan perc volt. Gyertek még!
