Az én esetemben a film pattanásig feszítette az idegeimet a maga gyönyörű-horrorisztikus módján, a befejezés pedig feltette a pontot az i-re. Guillermo del Toro neve olyan filmekből csenghet ismerősen, mint a Penge 2, Pokolfajzat, vagy Ördöggerinc. Utóbbit azért szeretném kiemelni, mert a tapintható valóság és a természetfeletti oldal ugyanolyan tökéletesen és egymást kiegészítve harmomizál, mint a Faun labirintusában.
A Faun labirintusa valóban egy tündérmese felnőtteknek. Tartalmazza a klasszikus mesei elemeket, legyen szó természetfeletti lényekről, próbatételekről, segítőtársakról és persze a jó és a gonosz fáradhatatlan harcáról. A film nyitó képe azonban számomra már előrevetítette, hogy nem egy könnyed, és főleg nem egy felejthető filmet fogok látni, és valóban: némely jelenetek brutálisan mutatják be a valóság borzalmait. E két világ határmezsgyéjén pedig ott egyensúlyozik Ofélia.
A film 1944-ben játszódik, amikor a spanyol polgárháború már véget ért, de a gerillák egy csoportja még nem tette le a fegyvert. A tizenegy éves Ofélia terhes édesanyjával egy sötét erdővel körbezárt erődítményszerű házba költöznek a kislány mostohaapja, a kegyetlen Vidal kapitány nyomására.
A kislány a külső fenyegetettség és a valós szörnyek (brutális nevelőapa) elől egy képzelt világba menekül, ahol találkozik egy faunnal. Ez a lény meggyőzi Oféliát, hogy ő egy csodálatos királyság elveszett hercegnője, aki csak úgy térhet vissza hazájába, ha kiáll három próbatételt.
A valóság és a képzelet viszonya e film során különös jelentőséggel bír, mert a két világ tökéletes egyensúlyban jelenik meg, sőt ezen felül befolyásolják is egymást. A cselekmény előrehaladtával megfigyelhető, hogy ha a valóságban rosszabbra fordulnak a dolgok, akkor a mesevilágban is összedől minden. A két világ mintha reagálna egymás rezdüléseire. Oféliának párhuzamosan kell megvívnia a saját harcait odafent és odalent is.
Én személy szerint azokat a filmeket tartom igazán sokra, amik nem csak a stáblista lepergéséig tartják rabul az elmédet, hanem jóval utána is. Ez a film pedig egyértelműen ilyen volt, belefészkelte magát a fejembe, és persze azóta is próbálom megfejteni: vajon tényleg létezik-e a mesevilág, vagy csak egy rémült kislány elkeseredett harcát látjuk, aki a könyörtelen realitásból a saját fejébe menekül, és ott teremti meg a valóságot?
