– Hogyan fogadtad a díjat? Mit jelent Neked ez a kitüntetés?
– Sok mindent jelent, de leginkább úgy tudnám megfogalmazni az érzést, ami átjárt, amikor átvehettem a Latinovits-díjat, mint egy kerek, teljes, letisztult örömérzés. Úgy érzem, ez a díj egyszerre utal a múltamra, mindarra, amit eddig alkothattam és megmutathattam magamból, a jelenre, ahol most tartok és a jövőre, aminek ezután még több örömmel, felelősséggel és kreativitással nézek elébe.
Marica grófnő szerepében
– A Latinovits-díjat a társulat ítéli oda egyik tagjának. Mennyire inspirálnak a kollégák a munkádban?
– Mindenképpen nagy elismerés a közönségtől vagy a szakmától díjat kapni, de még különlegesebb, amikor a díjat azok adják, akikkel minden nap szinte együtt lélegzünk, akikkel ismerjük egymás örömét-bánatát. Ez egy személyes visszajelzés és egyben biztatás is számomra a munkatársaimtól, barátaimtól, hogy szeretnek, tisztelnek és elismerik a munkámat. Külön öröm az is, hogy nemcsak művészként lehetek tagja ennek a közösségnek, hanem barátként is, akivel lehet együtt bolondozni, de akire lehet komoly emberként is számítani, például a Bérletek éjszakájának műsorszerkesztésében. Ettől egy kicsit családiassá válik ez az érzés. Érdekes, mert egyáltalán nem számítottam erre a díjra, de talán ez azt is jelenti, hogy elég nyitott voltam, sikerült idén még jobban kommunikáló emberré válnom, aki még inkább ki tudja mutatni a szeretetét, harmóniáját mások felé, jókedvvel és örömmel dolgozik, hiszen csak így működhet a színház, sokszínű szakmai feladatokban vehettem részt, mindez pedig ebben az elismerésben teljesedett ki.
Edith Piafként a Kék verébben
– A szakmádban mi motivál elsősorban?
– Egyrészt nagyon fontosnak tartom, hogy a maximumot hozzam ki magamból és őszinte legyek. Egy szerep megformálásához mindig le kell ásnunk magunkba, megkeresni a kapcsolódási pontokat, meglelni azt, ami bennünk is megvan, ami pedig nincs, azt a világ megfigyelésével, fantáziával, olvasással megteremteni. Egyszerre kell tudni megszólítani több korosztályt, a múltat összekapcsolni a jelennel, hiszen a színház teljes mértékben élő műfaj. Sok kis apró elegy alkot egy szép esszenciát, és színészként az mozgat leginkább, hogy ebből a végtelen érzésvilágból, ami bennünk van, adni tudjak és megújulni, de úgy, hogy amit mindig igaznak és örökzöldnek vélek, az se sikkadjon el. Másrészt úgy hiszem, a színészek, a művészek egyfajta csatornát is jelentenek a megfoghatatlannal, a képességeink, lehetőségeink, amiket az alkotásra kapunk, azt szolgálják – akár egyénileg, akár egy társulattal –, hogy ezt megmutassuk. A jó színház varázslat, ahol összeadódik mindaz a sok energia, ami bennünk megszületik a kreativitásunk, lelkünk, munkánk által, a rendező és a színházi háttérdolgozók munkájával és azzal a kis plusszal, ami fényt visz az előadásba, amit aztán a közönséggel összekapcsolódva átadhatunk nekik. Számomra a színpad tényleg szent, és ha látom, ahogy a nézők szinte egy emberként fojtják vissza a lélegzetüket vagy nevetnek, az mindig csodálatos pillanat. Ezért rendkívül hálás vagyok.
A Marica grófnő egyik jelenetében
– Van kedvenc szereped az eddigi pályafutásodból?
– Én minden szerepemet szeretem, ezért is inkább meghatározó pontokat tudnék kiemelni – természetesen a teljesség igénye nélkül –, hiszen nemcsak művészileg fejlődhetünk, hanem optimális esetben személyiségfejlődés is történik. Ez számomra különösen fontos, hogy ne csak a színpadi hivatásomban teljesedjek ki, hanem az élet más területein is. Színésznőként az egyik csodás mérföldkő a pályafutásom során az Anna Karenina című musical-opera címszerepe, amelyet ismét láthat a közönség. Egy igazi gyöngyszem ez a darab, mind énekesi szempontból, mind színészileg, mind pedig maga a tolsztoji mű. Szeretik a nézők, 22 alkalommal játszottuk korábban Székesfehérvárott, Sopronba mentünk vele, nagyon várom, hogy jövőre Veszprémben is újra előadhassuk. Nagyon szeretek együtt dolgozni Szinetár Miklós tanár úrral, ezért is örömmel gondolok vissza A víg özvegyre, amelyben Hanna Glavari karakterét formáltam meg. Az énektechnikában nagy segítségemre volt Pitti Katalin, akivel nagy megtiszteltetésemre művészbarátságot ápolhatok. Sok humorral fűszerezett volt a Marica grófnő, szívesen játszottam a Csókos asszony című operettben Pünkösdi Kató szerepét, a Veszedelmes viszonyokban pedig operát kellett énekelnem, ezek mind nagyon élvezetes feladatok voltak. Egészen más színfolt a SingSingSing3, Szakál Attila rendező-koreográfus rendezése, ahol bár musical főszerepeket énekelek, teljesen más alakítást kíván meg az, hogy több musicalből áll össze a show, nem pedig egymás után kell felfűzni összefüggő dalokat. A showt budapesti turnéra is vihettük a RAM Colosseumba. Nagyon szerettem beleásni magam a Kék veréb című előadásban felcsendülő Edith Piaf sanzonokba, ami megint egy teljesen más érzésvilágot jelenített meg. Ezeket a feladatokat mindig nagy szeretettel és remélem, hogy kellő színpadi alázattal és örömmel fogadtam illetve fogadom a mai napig is. Egyszerre csodálatos és torokszorító pillanatokat élhettem meg A kölyök című darabban, ahol Lucyt, az enyhén szellemi sérült lányt alakítottam, és a közönség nagyon fogékonyan reagált az előadás mondanivalójára. Örömmel emlékezem vissza a Hegedűs a háztetőn című előadásra, ahol Hódelt játszhattam, valamint a Hamupipőkére, amivel a gyerekek felé nyitottunk, hiszen fontosnak tartom, hogy már gyerekkorban átadjuk nekik a színház szeretetét. Nagyon szerettem együtt dolgozni Bujtor Istvánnal a Hyppolit, a lakájban, aki rendezőként és emberként is nagy hatást gyakorolt rám. Kelemen Katóként nadrágszerepben léphettem fel az egyik veszprémi zenés előadásomban, az Én és a kisöcsémben – rendkívül élvezetes feladat volt. Szívesen gondolok vissza A Padlásra, ahol a Kölyök szellemét játszhattam, rögtön azután, hogy ideszerződtem Veszprémbe – ott egyből a mélyvízbe dobtak, de kifejezetten hálás vagyok érte, akárcsak Túna karakterének megformálásáért A dzsungel könyvében. Mindig nagyon élvezem, ha prózai, drámai szerepek találnak meg, például Tordi Géza rendezésében Az aranyemberben, ahol Tímeát alakíthattam, vagy éppen az Ifjúság édes madarában, ahol Heavenly bőrébe bújhattam, de imádtam Sobri Ilonkaként egy vidámabb, humorosabb előadásban is bemutatkozni. Meghatározó volt számomra a Nemzeti Színházban eltöltött időszak is, ahol Tolnay Klárival, Sinkovits Imrével, Kállai Feri bácsival, Agárdi Gáborral, Moór Mariannával, Béres Ilonával lehettem egy színpadon. Talán a művészi hozzáállásom egész alapját adta az, amit ott tanulhattam a mestereimtől és amit útravalóként hozhattam magammal: színpadi önállóságra, önálló gondolkodásra neveltek minket és színpadi alázatra, tartásra, ami a mai napig is egy kicsit ösztönöz a hovatartozásban.
Az Anna Karenina címszerepében
– Mint az egyik jelentős mérföldkő, az Anna Karenina a Madách Színházba is elkísért, ahol szintén eljátszhattad Annát. Mit adott ez?
– Mind Veszprémben, mind a Madách Színházban Szerednyey Béla rendezésében került színpadra az Anna Karenina, akivel nagyon jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk, így amikor beugrót kerestek a Madách Színházba Anna szerepére, meghívott, hogy játsszam el. Nagyon jó, hálás érzés volt, teljes odaadással végeztem a munkámat, ami után három napig lebegtem a föld fölött. Igazán nyitott, kedves, szeretetteli fogadtatásban volt részem, Kocsák Tibor tanár úr kísért zongorán és Miklós Tiborral is találkozhattam, aki azóta sajnos már nincs közöttünk. Jól esett az elismerés, örömmel játszottam ott. Nagyon szeretek itthon, állandó helyen játszani, de jót tesz időnként egy más közegbe kerülni. Ilyenkor mi is máshogy látjuk magunkat, rengeteg impulzussal gazdagodhatunk, amit itthon kamatoztathatunk. Ezért is örülök neki, hogy Pataki András, a Soproni Petőfi Színház igazgatója lehetőséget adott az együttműködésre az Anna Karenina, a SingSingSing produkció révén. Igazi felüdülés volt, amikor Füredi Nikolett mellett cover lehetettem az Evitában. Kiegyensúlyozottabban, lelkileg gazdagabban térek vissza ilyenkor Veszprémbe, ezzel a Petőfi Színház társulatát is erősíthetem.
Ninonként A Montmartre-i ibolyában
– Gyakran láthatunk zenés darabokban. A mindennapjaidban mennyire van jelen a zene?
– Teljes mértékben. Hangulatomtól függően bármilyen zenét meghallgatok, gyakran énekelek otthon is nagyoperetteket, operákat, Piaf sanzonokat, musicaleket, de akár rockot, popot, népdalokat, dzsesszt, bluest. Nagyon sokat adnak nekem a társművészetek is, művésztársaimmal, barátaimmal gyakran csinálunk performanszokat, szférazenével foglalkozunk. Ez azért is hasznos, mert a munkámban is tudom kamatoztatni mindezt, sokszor csinálok például stílustanulmányokat a musicalekhez, operettekhez, bizonyos dalokhoz.
Az Én és a kisöcsém nadrágszerepében
– Milyen jövőbeli terveid vannak? Van szerepálmod?
– Jelenleg a Levelek a lövészárokból próbái zajlanak, ez megint egy teljesen más műfajt jelent, ami tele van levelekkel, bakanótákkal, humorral és mély mondanivalójú sanzonokkal, szívszorító jelenetekkel. Igazán sokszínű, nagyon szeretem csinálni, sok nevetéssel, vidám hangulatban telik a próbafolyamat, de napról napra mélyebbre megyünk. Külön öröm ez a darab azért is, mert együtt dolgozhatok benne Szilágyi Tiborral, akivel A víg özvegyben is szerepeltem és korábban rendezett is. Az ősszel pedig jön a Chicago musical, amiben Roxy Hartot alakítom, színésznőként és hangilag is egészen más kihívást jelent ez a karakter illetve a műfaj, valamint főszerepet játszhatok a Bécsi vér című nagyoperettben is. Nagyon hálás vagyok, hogy az anyaszínház ilyen sok színes lehetőséget kínál.
Szerepálmaim vannak persze, több is, néha konkrétabb, néha csak álmodozom róla, hogy milyen jó lenne eljátszani egy szerepet, aztán hirtelen, évek múlva egyszer csak megtalál. Ilyen volt az Anna Karenina is. Azt hiszem, nem véletlen, ha egy szerep épp engem talál meg, ebben igencsak befogadó ember vagyok, nyitott mindenre. Van, hogy az ember megteremti a vágyait, és bevonzza őket, de szerintem ez oda-vissza működik. Ha a sors, az élet úgy véli, hogy megértem egy szerepre vagy nagy találkozásra, akkora az meg is fog találni. De az se baj, ha nem. Akkor majd érkezik másik lehetőség, ami jobban az én utamhoz tartozik.
