– A zömében kortárs táncszínházi előadások mellett igazi kuriózum néptáncot látni a színpadon. Miért olyan fontos önnek ez a műfaj?
– A néptánc nem csupán egy tánc, hanem a hagyományaink és az identitásunk része is. A mi feladatunk, hogy ápoljuk ezeket a hagyományokat, megtanuljuk mindazt, amit az elődeink ránk hagytak és ezt tovább adjuk a fiataloknak, miközben mindebben önmagunkat is kiélhetjük. Itt nem pusztán öncélú művészetről van szó, hanem kultúramegtartásról és kultúra továbbadásról. Ennek a táncnak küldetéstudata van, ami egyaránt fontos Európának, Magyarországnak, a Kárpát-medencének, és úgy vélem, az a szint, ahogy mindezt a Honvéd Együttes műveli, egy nagyon magas szint.
– 16 éven keresztül vezette a Budapest Táncegyüttest, majd annak beolvadásával lett a Honvéd Táncszínház és az Együttes művészeti vezetője, rengeteg szép sikert könyvelhettek el, többek között jelenleg a Petőfi Színházban vendégszerepelnek a Csárdással. Hogyan látja a múlttól a jelenig vezető utat?
– 1991-ben lettem a Budapest Táncegyüttes művészeti vezetője, akikkel 2000-ben átköltöztünk a Honvéd Együttes Kerepesi úti székházához, majd idővel az együttes beolvadt a Honvéd Táncszínházba. 2007-től 2012-ig voltam a Honvéd Táncszínház művészeti vezetője, azóta pedig a Honvéd Együttest vezetem. Jelenleg a negyven fős, hivatásos kórusunkkal, a Honvéd Férfikarral, egy kis létszámú zenekarral, egy néhány főt számláló színészkarral – akiknek a munkáját Csizmadia Tibor rendező segíti – és a húsz párból álló tánckarral dolgozunk együtt. Az elmúlt évadban 150-160 előadásunk volt, annak ellenére, hogy nincs önálló színházunk – folyamatos mozgásban vagyunk, a főváros mellett nagyon sokszor látogatunk el vidékre. 20-25 műsorból álló repertoárral rendelkezünk, amiben többek között helyet kaptak nagyon komoly mesedarabok, mint a Csipkerózsika, a Zene-bona, szana-szét, a Tündérmese és ifjúsági előadások is, mint A Tenkes kapitánya, de természetesen felnőtt darabjaink is vannak, a legújabb, a Napszédítő – Páva-variációk bemutatója márciusban lesz. 2013-ban emellett felkértek az István, a király kolozsvári bemutatójának megrendezésére illetve koreografálására, amellyel nagyon szép sikereket értünk el. Veszprémben is többször jártunk már a Csárdás című előadásunkkal, de a jegyeladások még mindig azt mutatják, hogy teltházas érdeklődésre számíthatunk. Remélem, hogy ez a gyümölcsöző kapcsolat tovább folytatódik a jövőben, hiszen részben annak is köszönhetjük, hogy itt lehetünk, hogy a Benyovszky című előadásunk főszereplője Oberfrank Pál igazgató úr volt tavaly Kassán. Esélyesnek látom, hogy továbbra is együttműködjünk, hiszen a Magyar Művészeti Akadémián kollégák vagyunk, nagy terveink vannak ott is, de lehetségesnek tartjuk azt is, hogy elhozzuk Veszprémbe a Dózsa c. darabunkat.
Részlet a Csárdás c. előadásból (Kép: honvedart.hu)
– Pályáját táncművészként kezdte, majd folyamatosan lépett egyre feljebb, rendező-koreográfus lett és már egész fiatalon több együttes művészeti vezetője is. Tudatos volt ez az Ön részéről?
– Én mindig is arra törekedtem, már fiatal táncművészként is, hogy a közművelődési feladatokban is részt vállaljak, a táncházmozgalom elejétől kezdve a pályán vagyok, különböző tévéfelvételeken, selejtezőkön, vidéki táncfesztiválokon mint együttes vezető voltam jelen. Vezettem az amatőrnek számító gyöngyösi Vidróczki Együttest, 1983-tól a JATE Bálint Sándor Együttesének művészeti vezetője lettem. A Magyar Állami Népi Együttesnél profi néptáncosként töltött nyolc évem után barátokkal közösen hoztuk létre a Kodály Kamara Táncegyüttest, azután pedig a Budapest Táncegyütteshez kerültem. Művészeti vezetőként komplex feladatkört látok el – és ezt a munkát szerintem így is érdemes végezni: benne foglaltatik a tanítás, a pedagógia, az együttes vezetése, szervezés, pályázás, az alkotói munka részeként a rendezés és a műsor megformálása. De sokáig ott voltam a másik oldalon is, ötven éves koromban még magam is táncoltam a Csárdás amerikai bemutatóján. Azt hiszem, ez a tudatosság a Csárdás sikerében is mérhető: nem egy friss darab, de mind a mai napig hívják Amerikába, Kínába, Mexikóba, mert ott van benne az, hogy kimondottan külföldieknek és a táncot szerető nézőknek készült.
– Ennek a komplexitásnak a jeleként értelmezhetők a folklórral kapcsolatos gyűjtései is?
– Martin György tanácsára végeztem több folklórgyűjtést fiatalkoromban, a Kárpát-medence cigány lakta területein, román és erdélyi területeken, Gyimesben valamint Lengyelországban a Tátra vidéki goráloktól. Egy kicsit a bartóki és a kodályi szemlétben született ez a munka, elutaztam a falvakba, kapcsolatokat építettem, megismerhettem a zenészeket, közvetlen közelről tanulmányozhattam azt a közeget, amiből a koreográfiák során is merítünk. Fontosnak tartom ezt, mert csak így értheti meg igazán az ember a ritmikai összefüggéseket, a táncritmus lényegét, úgy tud valóban az anyag részévé válni, ha annak a gyökereit is ismeri. S úgy tudja aztán tanítani, az együttesi munkában művészileg összeérlelni és továbbadni a közönségnek.
– A gyűjtött néptánc anyagot a Honvéd Együttes művészeti vezetőjeként is tudja kamatoztatni?
– Gazdasági vonzata a gyűjtéseimnek nincsen, mindaz, amit én filmre vettem, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének Néptánc Osztályán nyugszik. Ebben nekem Martin György fantasztikus életműve a példa: az ötvenes évek elejétől Molnár Istvánt követve, munkatársaival, a Pesovár testvérekkel és Andrásfalvy Bertalannal együtt felkutatatta és összegyűjtötte a szatmári, erdélyi, dunántúli népek kultúráját, kitekintett a nemzetközi, szomszédos népek anyagára is, de úgy, hogy közben nem várt el érte finanszírozást.
– Ugyanakkor a tapasztalatok, a tudása megmaradt, amiből folyamatosan meríthet.
– Én úgy érzem, ebben nem az én tudásom az elsődleges, hanem azok a hagyományok, amiket a parasztság megőrzött a tánckultúrában. Európában az egymás mellett élő népeknek egy nagyon gazdag és csodálatos szokáskultúrája alakult ki, ami évszázadokon keresztül csiszolódott és végül egy nagyon szép példát szült arra, hogyan kell méltón szórakozni, énekelni, táncolni, zenélni. Mindez egy olyan közösségi tudás, amit mindannyian megismerhetünk, és fontos is, hogy megismerjük majd továbbhagyományozzuk.
– Pályája során többször alkalma nyílt külföldre utazni fellépések, oktatások révén. Mit tapasztalt, hogyan látnak bennünket és a tánckultúránkat a külföldiek?
– Fiatalon jutottam el az Állami Népi Együttessel Brazíliába, Mexikóba, Japánba, Európába. Ez nagyon fontos tapasztalat volt abból a szempontból, hogy láttam, mennyire érdekli a külföldieket a magyar néptánc, és ebben úgy látom, azóta sem csökkent az érdeklődés. Később már sokszor mint oktató utaztam ki külföldre, 1995-ben visszatérhettem Japánba, 2005-ben Amerikába. Feleségemmel, Vincze Zsuzsával éveken keresztül oktattunk amerikai szimpozionokon, európai tánctanítási körutakon vettem részt, az itthon elsajátított táncanyagot Kalifornia környékén élőkkel, New York-iakkal, japánokkal, a hazánkból elszakadt disszidens családok gyerekeivel ismertettük meg. Tanítottam őket Münchenben, Kanadában, Torontóban a Kodály Együttessel, New Yorkban a Hungária Együttessel. Szerintem ez azt mutatja, van igény a néptáncra.
– Kölcsönös volt ez a tanulás? Ön mit tanult a külföldi utak során?
– Rengeteg tapasztalatot szereztem az évek során. Egyrészt több nemzetközi tánctanárral találkozhattam, például törökökkel, amerikaiakkal. Másrészt nagyon szeretem a tárgyi kultúra motívumait, a viseletkultúrát, az öveket, a kalapokat, a szőtteseket, az eszközöket. Volt szerencsém több múzeumba is ellátogatni – Chicagóban, Mexikóban –, ahol felfedezhettem olyan párhuzamokat és jeleket, amiket adott esetben akár a magyar népi kultúrával is azonosíthatunk. Ezek számomra mind-mind olyan kirándulást jelentettek, ahol a Kárpát-medencében megtalálható magyar anyagot hasonlíthattam össze a világban élő szokásanyagokkal. Mindig is kerestem a párhuzamokat a japán kultúrában, egy ízben egy shanghaji folklórfesztiválon jártam, ahol a tibeti táncosok a mi kanászunkhoz hasonló mozdulatokat tettek. Nagyon érdekes meglepetések és találkozások voltak ezek a világban élő ősi tánckultúrával – ez engem mindig is rendkívül érdekelt. Ezeken az eseményeken nem mint kutató, hanem pusztán egyszeri szemlélő vettem részt, de rengeteg tapasztalatot szereztem, amiket például hazai, többek között szegedi fesztiválok, nagy szabású táncesemények szervezésekor magam is kamatoztathattam.
– Pályája során rengeteg szép sikert könyvelhetett el, érdemeit több díjjal is kitüntették. Mi az, amit ezek után még el szeretne érni?
– Tavaly, amikor Kossuth-díjjal jutalmazták a munkámat, elhatároztam, hogy én azt a rengeteg segítséget, amit az ismerőseimtől, barátaimtól kaptam ezen a pályán, visszaadom. Negyven évet eltöltöttem ezen a területen vezetőként, és ha még mindig dinamikusnak érzem magam, akkor az ez idő alatt szerzett tapasztalataimat továbbra is ki kell használnom. Zsűritag vagyok a Felszállott a páva című vetélkedőben, folyamatosan figyelemmel követem a fiatalokat, segítem őket, intenzíven tanítom a táncosaimat, újabb és újabb műsorokat készítünk a Honvéd Együttessel. Komoly napi munkát végzünk, de az óriási erőt tud adni, amikor a teltházas előadásokon látjuk a ragyogó gyerekszemeket, miközben tapsolnak. Ez egy visszajelzés nekem is és nekik is, hogy érdemes együtt dolgoznunk és ezen a pályán mozogni, még ha verejtékkel is kell megküzdeni a bérért. Az utóbbi időszak egyik nagy sikere éppen ebben az a bérfejlesztés, aminek köszönhetően jobban tudjuk támogatni a fiatal táncosainkat. Talán éppen a Kossuth-díjamnak is köszönhetem, hogy nagyobb figyelem fordult a táncművészet felé, de nagyon hálás vagyok érte. Mert talán a Honvéd Együttes műsorai, a nézőszámok, a meghívások, a fesztiválokon való jelenlét mellett ez a Kossuth-díj is bizonyítja, hogy jó befektetés volt a tanításom és a népművészet támogatása.
