Több éve járok már a Petőfi Színházba, és most jöttem rá, hogy Szeles Józsefnek jól áll, ha dühös. Vagy ha durcás, vagy sértett, és csak néz, sötéten, összevont szemöldökkel. Jó lenne, ha több ilyen szerepet kapna, megismerhetnénk drámai oldaláról is. Máskülönben a Marica grófnő egy operett előadás, ötletes díszlettel, jellegzetes ruhákkal és aranytorkú énekesekkel.
Kálmán Imre operettjét, a Marica grófnőt pénteken mutatta be a Petőfi Színház társulata Méhes László rendezésében. A dalok és prózai részek váltakozása jó ritmusú, tempós, lendületes színielőadást eredményez. A díszlet (Rózsa István) kifordítható, és nyílt színen ki is fordul önműködően, mint egy szellemkastély, az orfeumban világítani kezd az oszlopok teteje, így a tér sokféleképp variálható és nem unalmas. A változatosság a ruhák terén is gyönyörködtet, Liza (Szűcs Krisztina) fodros-bodros anyagú, könnyű nyári anyagokban riszálja szűziesen kis testét, míg Marica (Halas Adelaida) egy nagyasszony tévedhetetlenségével visel csillámló, feltűnő, királynői öltözékeket. És csinosak a férfiak is – ami sajnos nem mindig elvárás egy színdarab esetében –, főleg Tasziló gróf, és így tovább sorolhatnám a többieket is, mindez pedig a tervező, Horváth Kata érdeme.
Nagy erőssége az előadásnak, hogy jók, mit jók: szellemdúsak, néhol egyenesen sziporkázók a koreográfiák. Kispál Anita gyakran egy-egy kellékre, díszletelemre fűzi fel a dalok mozgásban ábrázolható történetét, ez lehet egy sétapálca vagy éppúgy egy telefon(zsinór). Az első felvonás elején elhangzó „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket” című dalban belejtő táncoló bábu-emberek és a fentről belógatott próbababák és a bicikli egy olyan izgalmas, elemelt világot, stílust előlegez meg, amelyet sajnos nem követ más hasonló a darab további részében. Ennek ellenére és ezzel együtt a táncos részek hordozzák számomra az izgalmat ebben az operettelőadásban. (Mivel a történet banális, blőd, konfliktusa túl könnyen megoldódik, miután hamar elsikkad, és mert minden jó, ha vége jó, és mindenki tudja, hogy legkésőbb fél tizenegykor vége lesz, és utána boldogan élünk, míg meg nem halunk...)
Az előadás örömteli meglepetése Rancsó Dezső (Zsupán Kálmán báró szerepében). Sosem láttam játszani, semmit nem tudtam róla eddig, de remek alakítást nyújt ezen az estén. Könnyedén énekel, táncol, mókázik, mindeközben érzékelteti, hogy figurája nem csak egy hülye, komikus alak, hanem ahogy mondani szokták: mélysége van. Jó helyre rakja a hangsúlyokat, az alakításában ugyanúgy, mint akár egy mondat vagy poén elhangzása során. Ülnek a viccei, és ennél több sokszor nem is kell. És látni rajta, hogy sokszínű színész, több arca van, mint amit most látunk tőle. Egy lehetőséget, egy tehetséget láttam felcsillanni a színpadon.
A színészek felnőnek a feladathoz, professzionálisan viszik színre a Marica grófnőt. Marica és Tasziló (Szeles József) tényleg főhőssé magasodik az előadás végére, a többieknek hozzájuk képest csak jelenetecskék jutnak, új színeket és poénokat visznek rövidre szabott idejükben a színpadra. A gáláns, letűnt, már a maga korában is nosztalgikus műfajt támogatja a kar, a kórus, akik a háttérben a főszereplők érzelmi állapotait rezgetik végig magukon zseniálisan, mint fűszálak susognak végig az óriások nagy viharai alatt.
Különleges, sokszínű előadás ez a veszprémi Marica grófnő. Nem mondanám, hogy maga az operett különösebben megragadott volna, de a színrevitel milyensége és minősége sokat elárul a társulat és a színház mostani állapotáról. Köszönjük Méhes László!
