A kötetről a kiadó részéről Vörös András beszélgetett a két illusztrátorral, Németh Gyulával és P. Szathmáry Istvánnal.
Az alkotók együttműködése egy korábbi kiadvány, a Bestiarium Hungaricum kapcsán kezdődött: Gyula és István külön-külön kezdett el a népi mitológiában fellelhető különös lények ábrázolásával foglalkozni. A két illusztrátort András kötötte össze egymással, a közös munka pedig akkor kapott igazi lendületet, amikor Magyar Zoltán is csatlakozott a csapathoz, aki kutatta ezt a témakört és tudományos értékű szövegeket állított össze a néprajz e speciális területéről. A csapat a Bestiarium sikere után folytatta a közös munkát, és nekiláttak a boszorkányokkal kapcsolatos hiedelmek kötetbe foglalásának.
Vörös András és P. Szathmáry István
A boszorkányok olyannyira részei a magyar népléleknek, hogy nagyon színes és változatos elképzelések alakultak ki róluk: Magyar Zoltán több mint ezerötszáz féle boszorkány-variánst jegyzett fel a kutatómunkája során, ezeket csoportosítva alakultak ki a Magyar boszorkánykönyv fejezetei, melyekhez István és Gyula készítettek illusztrációkat.
Érdekes látni, hogy milyen különleges képességeket tulajdonítottak eleink a boszorkányoknak: szentül hitték például, hogy képesek lóvá változtatni az embereket, esetleg maguk is állati alakot öltenek néha. Mindenesetre a jószág sanyargatása a leggyakoribb foglalatosságaik közé tartozott; például rengeteg tejjel kapcsolatos hókuszpókuszt jegyeztek fel: ebbe beletartozott a tehenek tejének elapasztása vagy megszerzése. Ebből nagyjából látszik is, hol sejtették boszorkányok jelenlétét a paraszti társadalomban: ha gyenge lett a termés, nem tejelt az állat, elhullottak a jószágok, esetleg betegség sújtotta a családot, máris a boszorkányokra lehetett tolni a felelősséget.
Németh Gyula
Ha pedig felmerült a gyanú, hogy boszorkányok ólálkodnak a környéken, már csak meg kellett találni az elkövetőt! Könnyen érhette vád azokat, akik valamiért kilógtak a sorból: csúnyák voltak, vagy éppen túlontúl szépek, összenőtt a szemöldökük vagy eggyel több csonttal rendelkeztek valahol. A férfiakban folyton gyanakvást keltett az, amikor a nők valamiféle titkos tudást osztottak meg egymással: ilyen helyzet a szülés, amikor a bába kihajtotta a férfiakat a szobából, és csak az asszonyok maradtak. Éppen a születés körüli titokzatosság az, ami miatt a bábák gyakran váltak boszorkányvádak célpontjává.
Noha a boszorkánypereket sokan a középkorra datálják, valójában jóval később történtek. István rámutatott, hogy a boszorkányüldözést két tényező fűtötte: egyfelől a kommunikációs forradalom, hiszen a könyvnyomtatás révén nemcsak a tudományos tartalmak, hanem mindenféle ostobaság is gyorsabban terjedhetett. Másrészt pedig beköszöntött az úgynevezett kisjégkorszak – a 16. század végétől a 18. század elejéig néhány fokos lehűlés következett be, ami a mezőgazdaságban katasztrofális következményekkel járt. Éhínség jött, a termés gyakran elfagyott, valakit pedig hibáztatni kellett ezért.
Érdekes, hogy a boszorkány-hiedelmek évezredek óta velünk vannak, és a babonásságok ellen fellépő kereszténység sem tudta kigyomlálni azokat a folklórból. Sőt, a pogány meggyőződések gyakran a kereszténység mázába rejtőzve éltek tovább. István erre is hozott egy példát: a lengyelek karácsonykor egy üres terítéket is kiraknak az asztalra, amire az a vallásos magyarázat, hogy ilyenkor jelképesen Jézust is vendégül látják. Valójában azonban ez a hagyomány onnan indult, hogy az ősök szellemeit fogadták a családi asztalhoz.
Ilyen és ehhez hasonló érdekességeket tudhatunk meg a Maleficiarium Hungaricum kötetet kézbe véve, amit már csak az igényes illusztrációk kedvéért is érdemes a polcon tartani.
