Amikor még egy kívülálló is látja, mennyire tele van a naptárja, meg kell húzni a saját határait a vállalás terén?
Az alapszabály, hogy csak annyit vállalok, amit elbírok és önazonos. Bátran tudok nemet mondani, ha szükséges. Nem a pénz motivál, hanem a valódi segítségnyújtás, ami a hozzám érkező emberek problémáira irányul. Csak olyan jelenlétnek van ereje, amiben az ember önazonos, és jól érzi magát. Ez igaz a terápiás munkára és az előadásokra is. Éppen ezért arra törekszem, hogy maximális jelenléttel és szakértelemmel végezzem mind a terápiás munkámat, mind az előadásokat.
Milyen jellegű felkérés nem önazonos?
Pszichológiai dolgokról beszélni egészen más, mint például tréninget tartani: előbbi inkább az ember érzelmi területén zajlik, utóbbi pedig egyfajta racionális tudást ad át. Én nem szeretek PPT-vel előadni, mivel sokkal intimebb, személyesebb témákról beszélek annál, minthogy kivetítésekkel prezentáljak ehhez. A jelenlét, a szakmai tartalom és a megfelelő előadásmód magával ragadja a nézőket, és átmossa a lelküket. Azt hiszem, egy csoda, amikor a közönség kapcsolódik az előadóval. Ebben van részem minden előadás során.
Emlékszik arra, amikor először megérezte, hogy segíteni tudott valakin?
Igen. Amikor az ember kezdő terapeuta, és van egy-két kliense, akkor a két ülés közötti időszakot azzal tölti, hogy a rendelkezésre álló információk alapján kitalálja, mit fog a következő alkalommal csinálni. Meg kellett tanulnom, hogy ez nem így működik, hiszen a kliens az előző találkozásunk óta eltelt idő élményét is behozza. Hiába találtam ki előre, hogy merre szeretnék haladni, mégis ennek a menetét a másik fél határozza meg, az ő igényei, az ő érzelmi állapota. Ma már gyorsan összeállnak bennem a dinamikák, amit a megfelelő pillanatban el is mondok a kliensnek, ezzel segítem őt abban, hogy változtatni tudjon. Fontos a terápiás, bizalmi kapcsolat kialakítása. Ha nincsen bizalom, nem fog működni a dolog.
Amikor nyilvánosan is beszélni kezdett jelenségekről, kiváltképp a parentifikációról, sok volt a tévhit a fejekben?
Igen, erőteljesen tapasztaltam. Ha az ember sokat dolgozik, ráadásul nagyon intenzíven, akkor tud rendszerszemléletben gondolkodni. Látja az eseteket, a családi történéseket és a végeredményeket is. Ha rendszerben gondolkodunk, akkor össze tudjuk rakni a mozaikokat: milyen gyermekkori hatások miatt kerül valaki a felnőttkori érzelmi helyzetbe? A parentifikáltak és az infantilizáltak problémái egyaránt érzelmi síkon vannak. Utóbbi esetében nem történik meg a leválás, hiszen visszatartó szülői nevelésről beszélünk, amikor óvják, féltik a gyermeket.
Szorong az anyuka, szorong a gyermek, utóbbi nem szerez tapasztalatokat, nem lesz autonóm. Két alapvető igényünk van: a biztonság és az autonómia.
A biztonságot a közelség adja, ami csecsemőkorban nagyon fontos, a leválás során pedig a saját biztonságunkat kell kialakítani. Amikor távolodni kezdünk szüleinktől, az autonómiaigényünket elégítjük ki. Ez hét hónapos korban elkezdődik, amikor a baba mászni kezd. Amikor a kisgyermek elindul a játszótéren és fel szeretne mászni a mászókára, és azt hallja a szorongó anyukától, hogy ne mássz fel, mert le fogsz esni, akkor a gyermek megtanulja, hogy az anyukájának úgy adhat nyugalmat, ha visszamászik hozzá és lemond a saját igényeiről. Így gyakorlatilag nem tud leválni. Ugyanerről szól az együtt alvás is.
Meddig férhet bele az együttalvás?
Sokan megmagyarázzák, hogy a kötődés kialakítása miatt jót tesz a gyermeknek, ha az anyuka maga mellé veszi a kicsit az ágyba, de itt egyfajta skáláról beszélünk. Aki a tizenkét éves gyerekével együtt alszik, az nem ugyanaz, mint aki egyéves korában átviszi a másik szobába. Az a szülő, aki bízik a gyermekben és életigenléssel él, nem vizionálja azt, hogy biztosan baj lesz a babával, ha egyedül marad a szobában.
Hogy lesz valaki parentifikált?
Képzeljünk el egy céget, amelynek van két vezetője, de az egyik valamiért nem tudja ellátni a felelősségvállalással teli feladatát. Érzelmileg éretlen, alkoholista vagy éppen beteg. A rendszer nem bírja el, hogy akár két ilyen vezető, a család esetében két ilyen szülő legyen, hiszen a rendszernek, a családnak szüksége van egy vezetőre, aki problémákat old meg. Ebben az esetben az egyik gyermek lesz az, aki elvégzi az egyébként szülői feladatot. Tehát a rendszer termeli ki a parentifikált gyermeket, az infantilizálást pedig az anya csinálja.
Az infantilizáló viselkedést észre lehet venni anyukaként? Előfordul olyan, hogy valaki felismeri, nem egészségesen működik ilyen értelemben?
A parentifikált anyukáknál háromféle viselkedést különböztetünk meg. Például ha az anya elvárja a gyermekétől, hogy túlságosan talpraesett legyen, nem a korának megfelelő önállóságot vár el, tehát úgy viszonyul hozzá, mintha már felnőtt lenne. A másik módja, hogy a szülő úgy érzi, annyira nehéz gyerekkora volt, de ő sokkal jobbat akar a gyerekének, így gyakran átesik a ló túloldalára és infantilizálni, ajnározni kezdi a gyermeket, egyszerűen mindent megenged neki. A harmadik szülői viselkedés, hogy életközepi válság után eldob mindent, és azt mondja a gyerekének: „Én is ápoltam az anyámat, én is megoldottam az időskorát, most te oldd meg az enyémet!”. Először arra neveli a gyereket, hogy talpraesett legyen, utána pedig használni kezdi őt, miközben önmagát kiszolgáltatja.
Mondhatjuk, hogy mindez csak akkor derül ki, amikor a gyermek felnő és visszatekint a gyermekkorára, a működési mechanizmusokra?
Azt látom, hogy nagyon sok fiatal már most is szívesen foglalkozik a témával, az erről írt könyveimnek számos kamasz olvasója van, akik már nem akarják elkövetni ezeket a hibákat. Tudatosak, bízom benne, hogy generációsan is hat ez a két könyv. Olyan jelenségekről írok, amelyek nagyon általánosak, ahogy az is, hogy a szülő az egyik gyermekét infantilizálja, a másikat pedig parentifikálja. Ez különösen nehéz, hiszen a parentifikált azt látja, hogy mind anyagilag, mind pedig fizikailag a testvért támogatják, s óriási a szimbiózis. Ő pedig a kirekesztettséget éli meg, és azt, hogy elvárják tőle az önállóságot. A parentifikáltak alapsérülése, hogy nem számítanak, nem fontosak, nem figyelnek rájuk. Mellőzött, magányos létben nőnek fel, nem kapnak érzelmi biztonságot, stabilitást, figyelmet.
Ennek milyen következményei lehetnek? Mi az általános?
Van olyan, aki ezek után minél hamarabb szeretne családot, ők azok, akik az átlagosnál korábban mennek férjhez, fiatalon vállalnak gyermeket. Szeretnék megalkotni azt a családot, ami nekik soha nem volt. De vannak olyan parentifikáltak, akik azt mondják, egyáltalán nem szeretnének gyermeket, hiszen már volt nekik kettő.
A terápia segíthet később rendezni a szülővel való viszonyt?
Igen, amennyiben a gyermek szeretné magát függetleníteni érzelmileg. Ilyenkor előfordul, hogy a szülő még mindig elvárja, hogy a gyermek megoldjon helyette problémákat, és adott esetben megsértődik, ha nem kapja meg tőle a kellő segítséget. Erre azt szoktam mondani, ha valaki megsértődik, az az ő baja, majd „kisértődik”. Volt egy kliensem, egy erdélyi asszony, akinek a férje megsértődött, és egy évig nem szólt hozzá. A kliensek általában akkor jönnek terápiára, amikor a felnőttkori párkapcsolatukban probléma jelentkezik.
Lehet-e pozitív hozadéka annak, ha valaki parentifikált?
Képzeljük el, hogy az adott parentifikált személy egy sötét szobában áll, és a nála lévő elemlámpát a másikra irányítja. Csak rá, csak őt látja, a másik ember szükségleteit. Ők így élnek. Életük során az az alapprobléma, hogy nem tanultak meg önmagukhoz kapcsolódni, csupán mindig a másik szükségleteit nézik. Ha például azt mondja a párjuk egy esős éjszaka merészen, hogy menjünk ki éjjel az esőbe táncolni, vígan igent mondanak a felvetésre, még úgy is, hogy egyébként hajnalban kelni kell…
Ennek az állapotnak hogyan lehet vége? Jelez a szervezet?
Hozzám általában akkor érkeznek, amikor már elképesztően kimerültek, de nem tudják, hogy miért. Számukra ez a természetes működés: mindenhol helytállnak, mi több, nem elégszenek meg akármilyen eredménnyel, a tökéletesség a cél.
Elég régóta foglalkozik emberekkel. Hogy látja: van esetleg pozitív elmozdulás, ami a tudatosságot, az önismereti munkát illeti? Többen akarnak „jobban lenni”?
Igen, abszolút! Ma már egyre többen járnak pszichológushoz, megszületett az emberekben a felismerés, hogy kell foglalkozni a pszichénkkel, a lelki egészségünkkel, mert annak meg lesz a böjtje. A lélek mellett természetesen a test karbantartása, a mozgás, a helyes táplálkozás is nagyon fontos. Egy jó orvos komplexen nézi a beteget, nemcsak a testi tüneteivel foglalkozik, hanem például megkérdezi azt is, hogyan van éppen a beteg, milyen emberek veszik körül, milyen a szociális hálója, hiszen ezeket nem lehet leválasztani egymásról.
Fotók: Hodlik Anna
