— Mindenekelőtt tisztázzuk: mivel foglalkozik a jövőkutató?
— Mindannyian tervezzük a jövőt, megpróbáljuk elképzelni, hogy milyen forgatókönyvek valósulhatnak meg, hogy aztán a jelenben ezek közül a nekünk megfelelőt tudjuk alkalmazni. Társadalomkutatóként én azon dolgozom, hogy megértsem: milyen változások állnak előttünk, és felhívjam a figyelmet azokra, amik ugyan rövid távon előnyösnek tűnnek, de hosszú távon kockázatosak. Ehhez nagyon sok adat áll rendelkezésünkre: ismerjük a szükségleteinket, az előttünk álló kihívásokat, és ezek alapján öt-tíz-tizenöt évre előre jól látjuk a jövőt.
Rab Árpád
A tervezés mellett fontos feladat a reakcióidőnk javítása: ha jön egy változás, legyünk rá felkészültek, álljanak készen azok a forgatókönyvek, amikhez nyúlhatunk. Ha látjuk a trendeket, akkor nyugodtabban tudjuk átvészelni a kihívásokat. Mondok erre egy példát: az Institute for the Future végzett egy nagy kutatást még a covid előtt, amiben húszezer résztvevővel vizsgálták meg, hogyan reagálnának az emberek egy nagy légi úton terjedő vírus megjelenésére. Egyébként nagyon jól leírták azt, ami később a valóságban történt, de nem is ez most a fontos: a covid után megkérdezték ezt a húszezer embert, hogyan vészelték át a járványt, és arról számoltak be, hogy sokkal jobban viselték, mint a környezetük, mert ők előtte ezt már átgondolták, és ez a felkészültségből fakadó magabiztosság segített nekik.
Fontos terület még a jövőállóság kérdésköre. Mi vagyunk az emberiség legsikeresebb generációja: sokan lettünk, hosszú ideig élünk, gazdagok vagyunk, és ez egy összetett, gyors világot eredményezett. Ennek fenntartásához együttműködővé kell válnunk.
– Azt mondta, hogy 5-15 évre előre lehet látni a tendenciákat, de én úgy érzem, hogy egyre gyorsabb a fejlődés üteme. Húsz évvel ezelőtt a nyomógombos Nokia volt a csúcs; onnan nézve ma egy sci-fiben élünk. Akkoriban elképzelhetetlennek tűnt az a világ, ami ma természetes. Mennyire belátható a jövő valójában?
– Bizonyos területeken, főleg a technológia világában gyors a változás, a digitális trendek könnyen terjednek, ha ma megjelenik egy új szolgáltatás, az hamar gyökeret ver. De az élet általában lassabb. Ha kitalálok egy korszakalkotó építészeti megoldást, akkor is több száz év, mire lecserélődnek az épületeink. Ha kitalálom a tökéletes napelemes autót, akkor is húsz év, mire a teljes gépjárműparkot kiváltjuk. Ha meg akarnánk oldani az emberiség vízellátásának problémáját, azt az emberiség GDP-jének 1 százalékából el lehetne érni, de évek, évtizedek kellenek hozzá, egyeztetések, projektek, építkezések.
Egy családban sokat változik az, hogyan kommunikálunk egymással, hogyan működnek együtt a különböző generációk. De az alapvetések: hogy szeretjük egymást és boldogok akarunk lenni, ezek ugyanazok maradnak.
– De közben a társadalom is változik. Ha megnézzük, már a covid előtt is az volt a tendencia, hogy egyre magányosabbak, egyre elszigeteltebbek vagyunk, egyre kevesebbet beszélgetünk egymással, és a covid ennek adott egy újabb pofont. Aztán megérkezett a mesterséges intelligencia, és ma már sokan szívesebben beszélgetnek a géppel, mint emberekkel. Hova vezet ez?
– Ez nagyon fontos kérdés, és az én egyik központi témám. Az egyik fő kérdésem a bizalom témaköre, hogy kiben bízunk, kire fordítjuk az időnket, kinek hiszünk. Ez fontos abból a szempontból, hogyan oldjuk meg a problémáinkat.
Illusztráció: ROBIN WORRALL on Unsplash
Izgalmas kérdés, hogy mennyire építjük be a technológiát az életünkbe, és mennyire változunk meg általa. Több száz évre visszamenőleg vannak ezzel kapcsolatban tapasztalataink: amikor a mechanikus óra elterjedt, az hozzájárult a középkori Európa elvallástalanodásához, mert Isten ideje mellé behozta az ember idejét is. Egy másik példa, hogy amikor a gépesített szövőszékek elterjedtek az ipari forradalom idején Nagy-Britanniában, akkor felmerült a kérdés, hogy lesz-e munkája a szövőmunkásoknak – de más hatása is volt. Mivel több, jobb minőségű és egyforma ruhát tudtak gyártani, emiatt létrejöttek a cégek, a reklámok, a francishe-ok, a brandek, az üzlethálózatok, hogy a gyártók más országokban is el tudják adni az ugyanolyan ruhájukat. Teljesen újfajta szakmák jöttek létre. Emiatt nehéz megítélni, hogy mi jelent versenyelőnyt a jövőben: az, hogy most több emberrel kommunikálunk kevesebbet, felszínesebben, vagy hogy régen, egy helyi közösségben kevesebb emberrel kommunikáltunk többet és mélyebben. Az viszont biztosan gond, ahogyan most élünk, mert minket ez zavar.
De azt látni kell, hogy a technológia önmagában semleges. Könnyű azt mondani, hogy a technológia változtatja meg az életünket, de valójában mi hozunk döntéseket, mi mondjuk azt, hogy ez a beszélgetés vagy ez az ember már nem annyira érdekes, mint a ChatGPT-vel beszélgetni. Mi hozzuk meg ezeket a döntéseket, és ezért a mi tudatosságunkon múlik sokminden.
A kérdése azért lényeges, mert nem a technológia a fontos, hanem az emberek. Minél kevesebb időt fordítunk az emberekre, annál kevésbé tudjuk átérezni az ügyeiket, annál kevésbé tudunk együttműködni, annál kevésbé tudunk a társadalom érdekében áldozatokat hozni. Átsegítek egy idős nénit az úton, egy látássérültnek segítek a boltban – ezek az ösztönös dolgok kikophatnak, minél több időt töltünk a képernyő előtt. Ez biztosan nem jó irány.
Nehéz megítélni, hol van az a határvonal, amíg a technológia hatékonyságot és együttműködést növelő tényező, és mikortól romboló hatású az emberi értékekre? Ez korunk egyik nagy kihívása, amivel mindannyian küzdünk a magánéletben, és közösségi szinten is fontos. Izgalmas kérdés, hogy a mai gyerekeket mire kell tanítani: a kütyühasználatra vagy pont az ellenkezőjére? A jó válasz az, hogy mindkettőre, de ez a legfáradságosabb.
— Főleg, ha maguk a felnőttek sincsenek erre igazán tanítva. Így nehéz mit továbbadni a gyerekeknek.
– Igen, ez azért is van, mert tényleg gyorsak a változások, és azért is, mert ezek az infokommunikációs eszközök mind üzleti termékek. Nyilván az üzlet érdeke, hogy az ember minél többet használja ezeket. A társadalmi és az üzleti érdek nem feltétlenül esik egybe, ami nem jelenti azt, hogy az üzlet rossz.
Élménytársadalomban élünk, sok élmény ér minket, és néha más emberek már unalmasnak is tűnnek ehhez képest; ezt képesnek kell lennünk a helyén kezelni.
A technológiák egyre gyorsabban terjednek: a vasútnak még százötven év kellett, a számítógépnek ötven, az internetnek húsz is elég volt. A mi generációs tudásátadásunk nagyjából 50 év: ha bejön egy új technológia, ennyi idő, mire megértjük, elhelyezzük az életünkben, megtanítjuk a következő nemzedéknek. A XXI. században viszont minden generáció egyszerre kapta meg az új technológiákat, és mindegyikük adott rá egy választ.
Az elsődleges célcsoport, a középkorú és idősebb emberek az élményvilágot látta meg a technológiában, nem azt, hogy ez egy hatékony eszköz. Rossz válaszokat adtunk, és ezek miatt nem alakult ki a tanulási igény. Azt elfogadtuk, hogy az autóvezetéshez meg kell tanulni a KRESZ-t, de azt nem fogadtuk el, hogy itt ugyanilyen komoly dolgokról van szó: a pénzünkről, az értékeinkről, a lelkünkről. Ezért nagyon változó, hogy ki mennyire ért hozzá. A technológia – ideértve a mesterséges intelligenciát is – önmagában nem okos. Ha okos ember használja, nagyon okos eszközzé válik, de ha kevésbé tudatos ember használja, kiszolgáltatottá válik. Tehát ez rajtunk múlik, ami jó hír, mert magunkat képesek vagyunk megváltoztatni. Én abban hiszek, hogy alapelveket meg kell tanulni a médiahasználatot illetően, ennek egységes tudásnak kellene lennie mindenki számára. Ez még nincs meg, de kezd alakulni.
Illusztráció: mauro mora on Unsplash
– Tehát ön optimista azzal kapcsolatban, hogy a társadalom képes tanulni?
– Igen. Abszolút optimista vagyok. Az viszont aggodalommal tölt el, hogy mennyi időnk van erre? Az internetet sem értettük az elején társadalmi szinten, elkezdtük használni, hoztunk rossz döntéseket, megtanultuk, helyére kerül. Az látszik, hogy digitális kultúrát húsz év alatt a helyére tudtuk tenni. A mesterséges intelligenciával kapcsolatban ugyanez a tanulási folyamat előttünk áll, de azért kellene ennek ezúttal gyorsabbnak lennie, mert előttünk áll egy nagy kihívás: a klímaváltozás.
Teljesen optimista vagyok azzal kapcsolatban, hogy képesek vagyunk tanulni: ha látjuk, hogy a társadalomban kik válnak sikeressé egy-egy technológia mentén, akkor átvesszük az ő megoldásaikat. A kihívás az, hogy a természetes fejlődés túl lassú, nincsenek évtizedeink az új technológiákat elsajátítani, tudatosan kell tanulnunk, és következetesen ragaszkodnunk kell a döntéseinkhez. Ez nehéz, mert tudatosnak lenni fárasztó és kényelmetlen, sokkal egyszerűbb sodródni az árral. Úgyhogy igen, abszolút optimista vagyok, csak azt nem tudom, elég gyorsan tanulunk-e ahhoz, hogy képesek legyünk megoldani a kihívásainkat.
– Ezekről a kihívásokról még szerettem volna beszélgetni. Korábban említette, hogy a legfontosabb a bizalom: hogy kinek hiszünk, kire hallgatunk. Mostanában viszont mind gyakrabban szembesülünk azzal, hogy emberek egyre nagyobb csoportja nem azoknak hisz, akiktől a tudást várhatná.
– Ez egy sokrétű probléma. Egyrészt emberek, biológiai lények vagyunk, a történelem során mindig azt szerettük volna, hogy hosszabban, boldogabban és egészségesebben éljünk. De az emberi történelem java részében ez nem volt így. Mostanra meggazdagodott az emberiség és megduplázta az élettartamát, ráadásul akik megszületnek, azok nagy többségükben életben maradnak. Ez sem volt mindig így. Ezek jó hírek, viszont ezáltal megváltozott egy csomó alapvető dolog. Megdupláztuk az élettartamunkat 45 évről 90-re, de felmerült a kérdés, hogy meddig tart a gyerekkor? Mit jelent egy munkahely vagy egy párkapcsolat mellett kitartani teljes életünkön át?
Egyre kevesebb munkásra van szükség a mezőgazdaságban, az emberek beáramlanak a városokba. Rendkívül sok idegen zsúfolódik össze kicsi helyen, akik nem bíznak egymásban: hiszen idegenek. Régen kisebb közösségekben tudtuk egymásról, hogy ki kicsoda.
Közben az okostelefonunkat szeretjük, megbízunk benne, és rajta keresztül idegenekben is megbízunk: beszállunk az autójukba, megszállunk a nappalijukban. A digitális kultúrának ez volt a célja, hogy növelje az együttműködést, de van hátránya is: a digitális közösségek az ember egyetlen jellemzője köré szerveződnek. Ha én egy orchideás csoporthoz tartozok, akkor már nem figyelek annyira a muskátlisokra. A fizikai térben tudtuk, hogy egy embernek több jellemzője van, a digitális térben azonban ezt elfelejtjük, és emiatt polarizálódik a társadalom. Azt gondoljuk, hogy mivel ő muskátlis, ezért nem is foglalkozunk vele, pedig lehet, hogy lennének más közös pontjaink.
Illusztráció: Vitaly Gariev on Unsplash
A digitális kultúra könnyűvé teszi azt, hogy ne nézzünk szembe kellemetlen igazságokkal, hogy azokat a tartalmakat fogyasszuk, amik nekünk érdekesek. Az a helyes út, ha a glokalizációs trendeket követjük: tehát használjuk a fejlett technológiákat, de ott, ahol élünk, minél inkább a fizikai térben vegyünk részt a közösségekben. Ezt újra meg kell tanulnunk. A gyorsan változó világban az ad biztonságérzetet, ha nem találkozunk ellenvéleménnyel vagy zavaró dolgokkal, mert akkor arra reagálni kell – az élet azonban olyan, hogy sokféle ember van sokféle igénnyel. Ez régen adott volt, most viszont a saját kényelmünk miatt ezt feladtuk, de ezt a folyamatot vissza kell fordítani.
A bizalom azonban gyorsan változtatható és kialakítható a közös ügyek mentén: ha összeszedjük a szemetet az utcában, akkor ott közösségként büszkék lehetünk egymásra, és az ilyen helyeken kevésbé lesz jellemző a szemetelés. A kihívások közös megoldása mentén épül a bizalom.
– Az ön optimizmusa erre is kiterjed, hogy képesek leszünk ezt megugrani?
– Igen, mert a történelemben látjuk, hogy ez így működik. Amikor jólétben és kényelemben élünk, sokkal könnyebb elmerülni a hedonizmusban; amikor egy kihívás elkezd nyomni minket, akkor összezárunk és megoldjuk közösen. Lehet, hogy nem foglalkozom amúgy a kisvárosom életével, de amikor jön az árvíz és mindenki összeáll homokzsákokat cipelni, akkor nem csak arról van szó, hogy nem tör be a víz a városba, hanem azok az emberek, akik közösen homokzsákot pakoltak, azok kaptak egy bizalmi injekciót.
Ezért fontos a jövőkutatás: ha megoldunk egy előttünk álló kihívást, azt együtt csináljuk meg, és ez növeli a bizalmat. Minden generációnak megvannak a maga kihívásai. A második világháború után egész Európát újjá kellett építeni: felépítették, és büszkén nézhettek körbe, hogy ezt közösen oldották meg. Mi is meg fogjuk oldani a magunk kihívását. Mi leszünk az első nemzedék, aki a fenntartható jövőt létrehozza, és utána büszkén fogunk körülnézni a világban, amit közösen építettünk. Ez nyilván nem ilyen egyszerű, nem akarok naív lenni, de az fontos, hogy a kihívások összekovácsolják az embereket, a jólét és a kényelem pedig távolságot teremt köztük.
