A szerencsejáték pszichológiája gyerekkézben
A Pop Mart által megálmodott Labubu-univerzum alapja az, hogy a vásárló nem tudja, melyik figurát rejti a doboz, amíg ki nem bontja. A várakozás, a remény és az ismeretlen varázsa pontosan ugyanarra az idegrendszeri jutalmazási mechanizmusra épít, mint a szerencsejátékok. A dopaminlöket, amit egy ritka darab megszerzése okoz, pillanatok alatt függőséggé válhat – a következő doboz, a következő vásárlás ígéretévé.
Egy-egy limitált széria több millió példányban készül, és minden darab külön csomagolásban, extra fóliával és kartonréteggel kerül forgalomba. A pillanatnyi izgalom így nemcsak pszichológiai, hanem ökológiai hullámot is gerjeszt: a gyűjtés mellékterméke hegyekben áll a szemétlerakókban.
A kőolajból készült álmok
A Labubu-figurák többsége ABS- és PVC-műanyagból készül, amelyek a petrolkémia melléktermékei. Ezek az anyagok nem bomlanak le, nem újrahasznosíthatók hatékonyan, és gyártásuk jelentős mennyiségű szén-dioxid-kibocsátással jár. A gyárak főként Kínában működnek, onnan szállítják a termékeket világszerte – minden egyes darab tehát egy mini ökológiai lábnyommal érkezik.
A logisztika, a marketing, a csomagolás és a merchandising együtt olyan rendszert alkot, amelyben egyetlen kis figura mögött több száz grammnyi rejtett szén-dioxid rejlik. A gyűjtés látszólag ártalmatlan öröme így a globális túlfogyasztás új arcát mutatja.
A gyűjtés, mint identitás
Sok gyűjtő nem pusztán tárgyakat vásárol – identitást épít. A figurák világa közösségi platformokon, TikTok-videókban és online aukciókban él tovább. A „ritka darab” megszerzése presztízst ad, a gyűjtemény mérete státuszszimbólummá válik.
Ez a jelenség nem új: a kapitalista kultúrákban régóta működik az a pszichológiai mechanizmus, hogy a fogyasztás a személyiség kiterjesztése. A különbség ma abban rejlik, hogy a gyűjtés digitalizálódott: a tárgyak mellett a poszt, a lájk, a megosztás is érték. A gyűjtés így nemcsak a birtoklásról, hanem a láthatóságról szól.
És miközben a képernyőn megosztjuk a legújabb Labubut, a gyárak újabb szériát indítanak – új színek, új figurák, újra csomagolva.
A gyűjtés ökológiai paradoxona
A gyűjtés eredetileg a rend, az emlékezés és a múlt megőrzésének formája volt. A modern változata viszont sokszor az ellenkezőjét jelenti: rövid életű tárgyakat, amelyek gyorsan veszítik értéküket. A Labubu-láz ennek a paradoxonnak a tökéletes példája.
Az új figurák néhány hónap után elvesztik újdonságértéküket, a „limitált” darabokat pedig újabb limitált szériák követik. A gyűjtés így egy végtelen körforgásba fordul: a birtoklás öröme hamar unalomba fullad, amit csak újabb vásárlás tud felülírni.
Az ökológiai árát viszont nem a gyűjtő, hanem a bolygó fizeti meg: mikroműanyag formájában az óceánban, vagy épp a levegőben, amit belélegzünk.
A zöld lelkiismeret ébredése
Az utóbbi időben megjelent egy ellenmozgalom is: a „slow collecting” és a „digital collectibles” irányzata, amely arra ösztönöz, hogy kevesebbet, tudatosabban gyűjtsünk. Néhány művész és tervező újrahasznosított anyagokból készít figurákat, mások a virtuális térben hoznak létre gyűjteményeket fizikai hulladék nélkül.
De a kérdés továbbra is ott lebeg: vajon a gyűjtés öröme és a környezettudatosság összeegyeztethető? Vagy minden új doboz felbontásával kicsit tovább bontjuk le a bolygó türelmét?
A műanyag álom vége
A Labubu-láz önmagában nem ördögtől való. A gyűjtés alapvetően emberi: a jelentéskeresés, a nosztalgia és az esztétikai élmény kifejeződése. A probléma ott kezdődik, amikor a gyűjtés iparággá válik, a tárgyak mögött pedig eltűnik az emberi élmény.
Amíg a figurák tovább mosolyognak a polcokon, a föld alatt és a tengerekben újabb réteg műanyag történelmet írunk. Egy olyan korszakot, amelyben a játék öröme és az ökológiai felelőtlenség egyetlen tenyérnyi figurában találkozik.
