Mi volt az első gondolatod, amikor kiderült számodra, hogy a Lúdas Matyival kezded a veszprémi pályafutásodat?
A Ciróka Bábszínházban Lúdas Matyival zártam az előző évadot, most pedig ezzel nyitom a Kabócában, érdekes egybeesés. A mostaniban zenészként közreműködöm, tangóharmonikával. Még nagyon friss dolog számomra, hogy a Kabóca csapatához tartozom, eddig szinte senkivel nem dolgoztam a társulatból, de bizakodó vagyok mert mindig új lendületet adott, ha új csapatba kerültem. Itt a csapat is részben új, mint ahogy a bábszínház épülete is, így tele van friss energiával és tervekkel, ami inspiráló.
Mégsem lehet egyszerű egy új közegbe beilleszkedni. Van rajtad ilyen értelemben nyomás, vagy akár megfelelni vágyás?
Persze, ha az ember új közegbe, új városba érkezik, elkerülhetetlenül kicsit újraértelmezi saját magát. Kérdéseket tesz fel magának, amikre már az új helyen, új emberek közt keresi a választ.
A megfelelni vágyás nálam szinte automatikusan bekapcsol, olyannyira, hogy a sok saját magam irányába feltett kérdéssel eljutok akár odáig is, hogy meg is kérdőjelezem magam, a pályára való alkalmasságom is.
Ezzel küzdök kicsit magamban, majd végzem a dolgom legjobb tudásom szerint és ebben szépen lassan megnyugszom, mert rájövök, hogy dolgom van itt, és ha mások hittek abban, hogy itt a helyem, akkor az a minimum, hogy én is elhiggyem ezt magamról.
Hogy lehet egy látszólag nagyon nehéz hangszeren megtanulni zenélni?
Volt egy zongora alapom, ami jól jött, meg inspiráló emberek a környezetemben, akik segítettek fejlődni és rengeteg előadás, amiben felmerült, hogy harmonikáznom kellene, emiatt intenzívem a mindennapjaim része lett, ami leegyszerűsítve annyit tesz, hogy rá voltam kényszerítve, hogy sokat gyakoroljak, ha színpadon szeretném megszólaltatni a hangszert. Azt nem merném mondani, hogy én megtanultam ezen a hangszeren, tanulom és örülök, hogy itt a Kabócában is alkalmam van játszani rajta. Kissé a védjegyemmé is vált a harmonika. Ha most összeszámolnám, gyanítom, nagyjából az előadások felében, amiben játszottam, a hangszerem is szerepelt. A tangóharmonika zenei-és színpadi látványelemként is jól működik, szeretem, mert olyan, mikor megszólal, mintha egy kicsi zenekar lenne, nem csak egy hangszer.
Azt mondod, olykor megkérdőjelezed saját magad. Vajon ha nem tennéd, az azt jelentené, nincsen akkora lelkesedés a szakmád felé? Mennyire lehet egészséges egyensúlyt találni az ilyen jellegű kérdésfelvetéseknél?
Azt gondolom, kevésbé intenzíven is meg lehetne ezt élni, de igen, minimális kételkedésre szükség van. Ahogy például előadás előtt sem baj, ha van egyfajta egészséges drukk. A személyes fejlődésnek is jót tesz, ha kérdéseket teszünk fel magunkkal kapcsolatban, de mint mindennél, itt sem árt, ha nem visszük túlzásba. A kételkedés hasznos, ha hittel zárul: ha mikor felgördül a függöny hiszem, hogy meg tudom csinálni.
A sikert meg tudod élni? S egyáltalán: mi számodra a siker?
A siker sokféle lehet. Siker, ha a közönség szerette az előadást, siker, ha a szakma felfigyel rá, siker, ha újra és újra eljönnek ugyanazt az előadást megnézni és ezt még hosszan sorolhatnám.
A legnagyobb siker viszont egy ritkább vendég, valami megmagyarázhatatlan és érthetetlen jelenség, amikor a színpadon a színészek egy gondolattá, egy akarattá válnak, egy nagy egésznek a részévé.
Ilyenkor minden a helyére kerül. Ez olyan erős energiákat szabadít fel, ami a közönséget is magával ragadja. Misztikus az egész, ennél fogva nem is lehet jobban leírni. Mintha a Jó Isten lemosolyogna ránk. Katartikus. Nekem ez az igazi siker, amit mindig vágyok, hátha pont ma érkezik.
A közönség észreveszi?
Szerintem igen. Nem biztos, hogy hazafelé arról beszélgetnek, hogy valami olyan dolog történt, ami még soha, de abban biztos vagyok, hogy olyankor erősebben élik meg az előadást. A csodát érzékelik.
Viszont előfordult olyan is, és hamarosan ismét megtapasztalhatjuk, milyen az, amikor egyedül vagy a színpadon…
Majdnem tíz éve mutattuk be a Garmann nyara című előadást Szombathelyen, és októbertől a veszprémi közönség is láthatja. Hálás vagyok, hogy újra játszhatom, számomra mérföldkő volt ez az előadás. Kíváncsi vagyok, milyen lesz újra játszani, hiszen elég sok idő eltelt a bemutató óta, én változtam ezalatt, Garmann viszont nem, remélem újra egymásra találunk. Egyedül játszani néha kicsit magányos és ijesztő, bár ott van a fény, a zene, a bábok, de színészként mégis egyedül vagyok a színpadon, én vagyok saját magam partnere. Épp a beszélgetésünk előtt érkezett meg a Garmann nyara díszlete Szombathelyről, várom az újra találkozást.
Előbb azonban a Lúdas Matyi bemutatójára kerül sor. Milyen érzés újra foglalkozni vele?
Nagyon jó, hiszen ez egy rendkívül fontos történet. Úgy hiszem, azok a mesék a legerősebbek, ahol fejlődéstörténet van, ahol van egyfajta tanító jelleg. A szóban forgó mese egy kamaszról szól, aki perspektívák nélkül éli mindennapjait, viszont felismeri, hogy rosszul működik körülötte a világ. Amikor bántják, feleszmél a semmittevésből úgy dönt, nem engedi, hogy az igazságtalanság rejtve maradjon. Arra hívja fel a figyelmet, hogy álljunk ki magunkért, amikor az önbecsülés és az igazság sérülést szenved. Szeretem, ahogy Lúdas Matyi a fűben fetreng és lustálkodik, unatkozik, és ebből eljut odáig, hogy egy rendszert változtat meg. Jelenleg is zajlanak a próbák, s nekem itt most – ahogy már említettem – elsősorban zenei kihívásaim lesznek. Izgatottan várom a bemutatót.
Az előadásról bővebben itt olvashat.
