Ficsor Karolina, rendőr alezredes nem sokkal azután, hogy kinevezték a Veszprémi Rendőrkapitányság élére, a Vehírnek adott nagyinterjút, amiben elmondta, hogy egészen kiskora óta olyan hatások érték, amik a rendőri pálya felé vezették, kezdve egy holtest megtalálásától egy támogató mentor belépéséig az életébe. Akkor beszélgettünk vele a Miss Police versenyen való elindulásáról, az állatszeretet- és védelem fontosságáról az életében, valamint, hogy hogyan lehet nőként helyt állni egy egyébként patriarchális szakmában.
A Zsaru Magazinnak nemrég adott interjújából most az is kiderült, hogy Ficsor Karolinához különösen közel áll az irodalom és a verselés is.
„Negyedikes voltam, amikor a magyartanár azt mondta, írjunk egy verset. Az enyém vicces volt, arról szólt, hogy beleszállt egy légy a magnóba. De valahogy akkor éreztem, hogy ezzel ki tudok fejezni valamit. (…) Egyszer egy fiú udvarolt nekem, 15-16 éves lehettem. Írtam neki egy verset, amiben elutasítottam. Így sokkal jobban át tudtam adni, amit gondoltam, anélkül, hogy megbántottam volna.” – Meséli az interjúban.
Az interjúban kitér arra is, hogy sokan nem látják meg az embert az egyenruha mögött: „Az egyik versem erről szól, hogy nem pusztán eszközök vagyunk a törvények betartatására, hanem érző lények. A rendőrségre nem sétálnak be csak úgy jókedvükben az emberek. Ha hozzánk fordulnak, akkor azért teszik, mert valami baj történt, amit kezelni kell. Sokszor hazamész, de viszed magaddal ennek az érzelmi lenyomatát.”
Írt már olyan verset is, amit a halál, az elmúlás hozott elő belőle: „Írtam már angyalokról is. Furcsán hangzik egy rendőrtől, de úgy érzem, hogy hinnünk kell valamiben. Valakiben. Legyen az isten, vallás vagy angyal. A gyerekek sokszor még tudnak hinni. Aztán valami elhalványul, de én mindig azt mondom: a hit tart életben. Ha elveszíted a hited a rendőrségben, akkor elveszíted a motivációdat a szolgálatra. Hinned kell abban, hogy tudsz segíteni.”
A teljes interjút ide kattintva lehet elolvasni.
Alábbiakban közöljük Ficsor Karolina által írt, "Láthatatlan szolgálat" című verset a rendőri hivatásról:
Láthatatlan Szolgálat
Néha úgy érzem, csak mi látjuk a jeleket, amik másoknak csak foltok, nekünk történetek.
Szolgálat van a csend mögött, ahol nem vár senki köszönetet,
fejben otthon is vagyunk, ahol a család féltve vár és gyermek szeret,
Mi tudjuk, ki honnan kezdte, miket élt meg benne, ki hol állt meg és adta fel, és ki mikor küzdött önmaga lelkével.
Sokszor mosolyt hordunk a szívünk felett, még akkor is, ha hegek maradnak a régi sebek,
Tudod, az ember nem mindig harcol, néha csak tartja a vonalat, és kihordja a rá háruló napszakot.
Van, akik tisztelnek bennünket és szeretnek, vannak, akik gyávának tartanak és politikai ellenségnek.
Nem haragszunk, csak emlékszünk, mert minden gúnyos komment mögött ott van egy lélek, kinek családja fényre épül.
Sokszor nem látják, de minden nap megküzdünk a tiszteletért, hogy ne csak jól, hanem méltón álljunk ott az emberekért,
de ott vagyunk a kereszteződés mögött, a csendben, a hajnali órák dermedt fényében, hol
nem látszik rajtunk a tegnap terhe,
és mikor más még álmodik, mi már ébren vagyunk, nem kérdezünk, csak indulunk.
Mi kivisszük a holnapot a hátunkon, és nem hagyjuk, hogy a világ elnémítson.
Az általunk képviselt törvény nemcsak szabály, hanem tartás, és a rend nem csupán intézkedés, hanem méltóság.
De a világ nem mindig ezt látja, néha elég egy elcsúszott döntés, egy rossz válasz, s már nem ember vagy, hanem egy Hiba, egy Cím, egy Cikk, egy elítélt szolgálat, egy megítélés.
Két világ közt egyensúlyozunk, hol egyikben féltve szeretünk, a másikban féltve szolgálunk, és közben élni próbálunk…
Megfelelni önmagunknak, az embereknek, a törvénynek, a gyerekeinknek, a szülőknek, a házastársnak, a vezetőknek, a kollégáknak, a szenvedőnek, a rendszernek, de mindenek felett a JóIstennek…
De mi történik az emberrel, aki mindig csak ad? Aki nem sírhat nyilvánosan, mert az gyengíthet, és lealacsonyíthat.
S tudjuk, hogy bizonytalanságunk más életébe kerülhet, hát megkeményedünk, és minden nap egy gépezetbe kerülünk, hol némák vagyunk, nem hajlunk, de érző emberek maradunk.
A szolgálat láthatatlan, mert nem csak az utcán zajlik, és a legnagyobb csata nem a kinti terepen végződik,
hanem az éjszakai csendben, ahol az arc mögött egy gondolat, egy élet, egy lélekben
és a lélek fényében, egy társ remél, egy szerelem él, egy gyermek alszik, egy anya vár, hogy minden nap velük ébredsz, és hazatalálsz.
Mégis vállaljuk, újra és újra, mert a rend nem csak szakma, hanem hivatás,.. hol a világunk másik fele hazavár.
A láthatatlan szolgálat nem abban rejlik, amit teszünk, hanem abban, amit csendben viselünk- Másokért, magunkon át, egy életért… ahol nem sziréna hangja, hanem a szívverés hangtalan zaja kísér utadon, és mutatja az irányt, miért is erre születtél.
