Talán kicsit olyan érzés volt, mint amikor céltalanul vezetsz, az eső is csepereg, és csak sodródsz az élménnyel: nem sietsz sehova, és közben egy régi kedves szerelmed képe dereng fel a gondolataidban, a háttérben pedig halkan, finoman szól a Train a rádióból.
A zenekar története 1994-ben kezdődött San Franciscóban, ahol Pat Monahan énekes és dalszerző Rob Hotchkiss gitárossal, Jimmy Stafforddal, Charlie Colinnal és Scott Underwood dobossal alapította meg a csapatot. Az áttörést a 2001-es “Drops of Jupiter” című dal hozta meg számukra, amelyet Monahan az édesanyja halála után írt, egy álomszerű vízió alapján. A szám végül két Grammy-díjat nyert – a legjobb rockdal és a legjobb hangszerelés kategóriájában – és dupla platinalemez lett. A címadó album a korai kétezres évek egyik legismertebb amerikai pop-rock anyagává vált.
A Train stílusa az amerikai rádióbarát pop-rock és a folk határmezsgyéjén mozog. Olyan zenekarokhoz hasonlítható, mint a Goo Goo Dolls, a Matchbox Twenty, a OneRepublic vagy a The Fray. Az ő zenéjük sem harsány, nem is feltétlenül formabontó, inkább érzékeny, közérthető, jól hangszerelt dalok sora, amelyek rendre az emberi kapcsolatokról, a szerelemről, a hiányról, a veszteségről és a reményről szólnak. Van bennük nosztalgia, néha egy kis humor is, de mindig egyensúlyban mozognak a személyes élmények és a kollektív érzések határán.
A legismertebb slágerek közé tartozik a 2009-es “Hey, Soul Sister”, amelyet Monahan a Save Me, San Francisco albumra írt – egy Amszterdam–San Francisco repülőút alatt:
“I was on a plane from Amsterdam to San Francisco, and I was watching TV or something. I put the headphones down and started writing lyrics. And I thought, 'This song needs a ukulele.’”
A dal a Billboard listák élére került, és máig a zenekar legsikeresebb kiadványa: több mint 1,6 milliárd stream a Spotify-on, 300 millió feletti YouTube-nézettség, és egy harmadik Grammy-díj a csapatnak.
Pat Monahan a zenekar arca, hangja és szíve. Élőben pontosan ugyanolyan letisztultan és érthetően énekel, mint a stúdióban. Nem próbálja túlénekelni a dalokat, inkább benne marad a formában. Egy ponton mikrofon nélkül énekelt a színpad közepén, és a hangja úgy töltötte be a teret, mintha az erősítés ott sem lett volna. Pont ilyennek képzelünk el egy rock-sztárt.
A jelenlegi felállásban Monahan mellett Jerry Becker játszik gitáron és billentyűn, aki a legutóbbi AM Gold album produceri munkálataiban is részt vett. Hector Maldonado basszusgitáron játszik és vokálozik, Matt Musty a dobokat hozza, míg a csapatot Butch Walker egészíti ki gitáron – ő producerként és dalszerzőként is dolgozott olyan nevekkel, mint P!nk, Taylor Swift vagy Fall Out Boy.
A zenekarban nincsenek szólósztárok, most sem volt rivalizálás, sem technikai verseny. A hangszerelés visszafogott, de gazdag, és minden tag érezhetően együtt dolgozik a hangzásért. Nem emelik ki magukat, nem próbálnak villogni, egyszerűen csak szolgálják a dalokat, és ez tényleg nagyon jól áll nekik.
Az énekes, Pat Monahan személyisége végig uralta a színpadot, de úgy, hogy közben nem telepedett rá, inkább beleolvadt a dalokba. A koncert elején megemlítette: “My first ever show in Hungary!”, és ez az első pillanattól kezdve érezhető volt a hangulatban. Rutinműsor helyett friss élmény, amit a zenekar is éppúgy élvezett, mint a közönség.“Let’s go crazy for Instagram” – mondta, és a kapcsolatteremtés az első perctől kezdve működött: Monahan szelfizett a színpadról, közös képet készített a tömeggel, aztán pedig szépen, türelmesen felépítette azt a hangulatot, amiben a nosztalgia, az élőzene ereje és az őszinte érzelem képesek voltak egyszerre jelen lenni.
A közönség soraiba repült a dedikált veszprémi kézilabda-mez
Voltak azért csúcspontok is: “Marry Me” – ami ma már szinte old-school szerelmes dalnak számít, “50 Ways to Say Goodbye”, ahol már tényleg beindult a tömeg, vagy a “Drive By”, ami tökéletesen illett a koncert alaphangulatához: “Just a shy guy looking for a two-ply Hefty bag to hold my love” – esetlen, mégis őszinte sorok.
A koncert végén Pat Monahan csak annyit mondott: „We want to come back, if you want.” És nem úgy hangzott, mint egy szokásos búcsúmondat. Inkább úgy, mint amikor valaki tényleg jól érzi magát. A közönség reakciójából egyértelmű volt: nem csak mi örültünk nekik, ők is annak, hogy itt lehettek. Nem is volt erőltetett taps, nem volt megjátszott meghatódás, és főleg nem volt az a fajta feszengés, amit akkor érzel, amikor már épp elég volt, és udvariasan tessékeled ki a vendéget. Itt nem kellett senkit kikísérni. A közönség maradt volna még, ahogy a zenekar is.
A koncerten Mészáros Zoltán fesztiváligazgató megígérte, hogy a következő koncertek már a jól ismert História kertben lesznek. Bár az időjárás eddig nem volt kegyes, az első két nap után mégis úgy tűnik, az egyik legérzelmesebb, legnosztalgikusabb Veszprémfestben lehet részünk. És még nincs vége – még te is ott lehetsz.
Csütörtök este a História Kertben a Kossuth-díjas gitárlegenda, Tátrai Tibor és barátai lépnek fel. Tátrai a godfater. zenekarral, valamint olyan kiváló vendégművészekkel muzsikál, mint Deák Bill Gyula, Frenreisz Károly, Ferenczi György és Jamie Winchester. A 90 perces műsorban Tátrai Tibor legismertebb szerzeményei és repertoár darabjai mellett felcsendülnek a godfater., a Hobo Blues Band és a Skorpió ikonikus dalai is.
