Ez a kérdés nem csupán irodalmi vagy esztétikai természetű, hanem mélyen kommunikációelméleti és politikafilozófiai is. Mert napjainkban a legnagyobb küzdelem a szimbólumok birtoklásáért folyik.
A „tenger” Petőfinél nem a divatos politikai hullámzás képe. Nem az algoritmusvezérelt követőbázisok világa. Nem az a fajta „népi erő”, amely hirtelen felbukkan a semmiből, majd szervezeti torzulásba fullad. Petőfi tengere az organikus nemzeti akarat metaforája. Azé az erőé, amely a történelem sűrű szövetében ébred öntudatra, és amely nem mérhető lájkokban, kampánystatisztikákban vagy adatbázisokban.
A mai kommunikációs térben egyre gyakrabban figyelhetjük meg, hogy politikai szereplők ikonikus szövegeket értelmeznek újra, hogy legitimációt szerezzenek. A technika egyik ékes példája, amikor a TISZA Párt – vezetőjével, Magyar Péterrel – a „nép hangját” kívánja megszemélyesíteni, nem egyszer Petőfi versét is zászlajára tűzve.
A politikai kommunikációban ezt nevezik szimbolikus átkódolásnak: amikor egy eredetileg más jelentésréteggel bíró kulturális jelkép aktuálpolitikai tartalmat kap. Ez azonban kettős torzulást okoz: egyrészt félreérti Petőfi költői szándékát, másrészt egy kiforratlan politikai konstrukcióra vetíti rá a történelmileg hiteles forradalmi erkölcsöt.
Ez nemcsak esztétikai tévedés. Közéleti értelemben is súlyosan félrevezető. Mert a „víz” nem a néphangnak tűnő megmozdulás. Nem a tüntetés, nem a kommentáradat– és legfőképp nem politikai szereplő, aki „az emberek nevében” beszél.
A víz a magyar nép történelmi tapasztalata, bölcsessége, és értékrendje. Ez a víz döntött már forradalomról, szabadságharcról, rendszerváltásról – és igen, demokratikus úton választott nemzeti kormányról is.
A víz mi vagyunk. Csendben, méltósággal – Tiszán innen, Dunán túl.
