Szülőként gyakran beleesünk abba a csapdába, hogy úgy tekintünk gyermekeinkre, mintha rajtuk keresztül újraírhatnánk a saját életünk forgatókönyvét. Amit mi nem értünk el, amit elvett tőlünk az idő, vagy a lehetőség hiánya, azt szeretnénk, ha ők valóra váltanák. És bár első hallásra talán nemes szándéknak tűnik, valójában hatalmas terhet rakunk ezzel a gyerekek vállára. A sport különösen érzékeny terep ebben a kérdésben.
A versenysport világa csillogással és elismeréssel kecsegtet, és ki ne szeretné látni a saját gyermekét dobogón állni, érmekkel a nyakában? De mi van, ha a gyerekünk szíve nem a labdarúgásért, hanem az úszásért dobog? Mi van, ha ő egy teljesen más irányba szeretne elindulni, mint amiről mi álmodoztunk?
Szülőként az egyik legnagyobb felelősségünk, hogy felismerjük: a gyerekeink nem a mi meghosszabbított verzióink, hanem személyiségek, saját vágyakkal, tehetséggel és célokkal.
Ha elég figyelmesek vagyunk, megláthatjuk bennük azt a különleges erőt, ami csak rájuk jellemző. És amikor hagyjuk őket a saját ösvényükön járni, akkor nemcsak a boldogságukat támogatjuk, hanem azt is megtanítjuk nekik, hogyan álljanak ki a saját vágyaikért.
Nem könnyű ezt megtenni. Könnyebb azt mondani: „Tudom, mi a legjobb neked”. Könnyebb belepréselni őket egy olyan skatulyába, amit mi választottunk ki. De hosszú távon ez az egyszerűbb út boldogtalansághoz vezet. Mert egy gyerek, aki nem érzi magáénak azt, amit csinál, elveszítheti a lelkesedését, és rosszabb esetben úgy érezheti, hogy nem elég jó, mert nem tud megfelelni a szülői elvárásoknak.
Nem azt mondom, hogy a szülők ne terelgessék a gyerekeket. Hiszen a tapasztalatainkkal, meglátásainkkal segíthetünk nekik eligazodni a világban. De a terelgetés nem jelenthet irányítást. Elvesztegetni azt a csodát, amit ők nyújthatnának a világnak, csak azért, mert nem voltunk elég bátrak ahhoz, hogy elengedjük a saját álmainkat?
Ha a gyerek sakkozni szeretne sakkozzon. Ha kosárlabdázni, akkor hadd pattogtassa a labdát. És ha éppen semmilyen sport nem érdekli, hanem inkább könyveket bújna vagy legókat építene, támogassuk abban is. Mert a legfontosabb, hogy boldog legyen. A legnagyobb ajándék, amit szülőként adhatunk, nem a saját álmaink továbbörökítése. Hanem annak a lehetősége, hogy a gyerekünk a saját álmait élhesse. Hogy amikor majd felnő, és visszanéz az életére, azt mondhassa:
„Köszönöm, hogy támogattatok. Köszönöm, hogy hittetek bennem. Köszönöm, hogy önmagam lehettem.”
