A legtöbb embernek akkor is van valami baja, ha amúgy nincs, és ez tökéletesen igaz az étkezési szokásainkra is. A kommentszekciók feldühödött tömegét most kérném, hogy kivételesen ne sorolja magát a „legtöbb emberbe”, ha neki már volt tökéletes étteremélménye. Mert az tényleg ritka, és nehéz eldönteni, hogy a szolgáltatás gyengécske vagy az elvárás túl magas, én speciálba kaptam már kórházi kezelést is életem legdurvább ételmérgezése miatt, egy tip-top fancy budapesti étterem felmagasztalt konyhája után is. Pedig az elvárás az valahol annál az ételnél kezdődik, ami nem akar megölni.
Az érdekesség meg az ördög is abban a részletben bújik meg, hogy az említett többség mennyire ki van békülve a gyorséttermi kajákkal. Eddig legalább levezethettük azt a szokratészi magaslatokat karcoló gondolatmenetet, hogy „rossz, – ide egy másik rövid szó illene, csak azt mégsem írhatom le – de legalább olcsó”. Ez pont nem igaz már úgy körülbelül - költői túlzással élve - ezer éve. Csak a konyhapénz kiszámolásánál nem vág minket arcon, mert azért az kimondható, hogy nem alap élelmiszer, meg az évek óta unásig nyomott marketing miatt már ott a pókháló az agyunk ezen részén, hogy de ez akkor is olcsó, mikor már drága.
Globális következtetést nem tudok levonni, mert ott eszem, ahol élek, és az Veszprém, úgyhogy maradjuk a városi éttermeknél. Személy szerint, ha szeretnék is beleállni se tudnék most, egyik vendéglátóhelyünkbe sem. Előfordulhat, hogy valaki mondjuk nem a magyar konyha rajongója, de akkor a tuti tipp a spórolásra: ne egyél magyaros étteremben. Ez a tanács egyébként beválik mindenféle ország, mindenféle konyhájára. Szívesen.
Bemész a helyre, átlagos, vagy átlagon felüli pincérek és tulajok veszik fel a rendelést, ha jópofa vagy, jópofiznak veled, hangulatos zene, hangulatos fények, meleg van, jó illat, üvegpohár, herendi porcelán – jó, rendes tányér meg evőeszköz -, ha mázlid van, nem papírszívószál, ami két korty után pépesre ázik a szádban. Biztos, hogy nem kap agyvérzést a várakozástól sem, ha belegondolsz, hogy a jól átsütött hús rendelése azt jelenti, hogy jól átsütik a húst. Kijönnek, megkérdezik minden jó-e, foglalkoznak a lelkeddel kicsit, érzed, hogy te vagy a vendég, fontos ember vagy a szolgáltatóipar világában. Amennyiben aranyos, szép lányka vagy még kedvezményt is kapsz egy csomó helyen, a férfiak meg hát... előbb szavazhattak.
Ennek ellenére unásig tudjuk nyomni, hogy mi nem jó, vagy mit lehetne jobban, „ennyi pénzért”. Az ennyi pénzért közösségi élményt is kapsz, nem csak vacsorát, a hús húsból van, az adagok jól ismertek, és változatlanok, az ár változhat, de ezerszer bocsánatot kérnek a tulajok, mert az alkalmazottakat ki kell fizetni, meg a sajt annyiba kerül, hogy a boltban is lopásgátlót tesznek rá.
A gyorséttermi hamburger meg maga az istenek eledele. Biztos vagyok benne, ha „kétes eredetű turmixolt húsipari maradékok, tocsogó olajban” lenne a neve a csibefalatoknak, akkor lehet kicsit kevesebben vennék, de ahogy Jamie Oliver se tudta meggyőzni a brit kisiskolásokat, valószínűleg én sem fogok senkit. Amúgy imádom a Big Macet, de a koszorúereim biztos nem, és mondjuk már ki, hogy drága. Nem hiszem el, hogy egy lazacos, avokádós, atyaúristenes sushinál még a szomszédot is felhívjuk, hogy aranyáron van, de ugyanennyiért szó nélkül, boldogan megvesszük a gyorséttermi kaját.
A rejtett áremelés miért nem veri ki a biztosítékot, mikor az adagok egyre kisebbek – vagy a fejünk egyre nagyobb -, a minőség egyre romlik, és a legtöbb esetben a gyorsétteremben már simán vársz harminc-negyven percet is akár a papírba csomagolt műanyag kajádra. Azt hisszük, hogy az ár ugyanaz, de egyre kevesebb és egyre rosszabb, amit kapsz ugyanannyiért. Egy normális étteremben ez nem megengedett, ha mégis, jogos a népharag, meg a sunyi Nébih bejelentések.
Azt még megértem, hogy a zacskóban egyre kevesebb a chips, örülök a tiszta levegőnek is, vagy, hogy a bajszos nyomozó után elnevezett fagyi már akkora, mint a mutatóujjam. Ez egyébként mind a legális zsugorinflációnak nevezett jelenségnek köszönhető, és nem árt figyelni az olyan tökéletes marketing dumákra, mint az „új csomagolás”, „új ízélmény”. Azt senki nem írta oda, hogy jobb lesz, mint az előző. A Tinderen se örülünk a filterezett hercegnőknek, akkor a kép után, ami a gőzölgő, gigászi hamburgert reklámozza, miért nyeljük le szó nélkül a töpszli zsemlét?
Az egészségünkön már spóroltak a nagyobb gyorséttermek az biztos, és látom, hogy az óriásplakátokon bőszen hirdetik, hogy az elszegényedett egyetemistából bruttó 1820 Ft-os órabér mellett, heti hét nap, huszonnégy órájában a szuszt is kihajtva két hét után CEO-t csinálnak, de mielőtt hülyét is csinálnak belőlünk, olvassuk el az apróbetűs részeket.
Vagy legalább ne szidjuk a helyi családi vállalkozásokat, meg ahol a tulajok gürcölnek mindennap, meg annyit emelni az alapanyagok árához képest, hogy te még ehessél, ő meg élhessen, mert a fentiek olvasatában még csak igazunk sincs.
