Ha az ember már elég mélyen kutathat az emlékeiben, több mindent felidézhet. Arról például még én is csak hallottam, hogy valaha a restik elegáns helyek voltak, ahol olykor még cigányzene is szórakoztatta az átutazókat. Azt viszont már saját magam is megtapasztalhattam, hogy anno bizony a veszprémi állomás éttermében főzték a legjobb szalontüdőt. Sőt, én is álltam sorban a Balaton-parti halsütödék előtt, várakoztam a sistergő oldalasok mellett és akkor még el sem tudtam-tudtuk képzelni, hogy később a vendéglátáshoz ez már kevés lesz, sok ötlet és kreativitás is kell majd a sikerhez.
A minap Füreden a családom betévedt egy „vasüzletbe”, ahol kis fémrudacskára aggatva kapták meg a reggelit, amely ugyanolyan jó volt, mint az ötlet, amellyel a hely szellemét is meg akarták őrizni, hiszen a cégtábla arra utalt, hogy ott valamikor híres vasüzlet volt. Ami viszont évek óta nálam a díjnyertes ötlet, azzal és a főszereplőjével Korfun találkoztam egy lugassal benőtt kerthelyiségben.
A kép illusztráció
Családi, baráti társaságunk ebédelni akart. Elegánsan megterített teraszok, éttermek között válogathattunk, de kötöttem az ebet a karóhoz, hogy én egy igazi, hagyományos görög kiskocsmára vágyom. Megtaláltuk… A bejáratnál piros kendővel a nyakában egy jó hatvanas úr fogadott bennünket, és amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, ezt rögtön közölte is a többi vendéggel és megkaptuk a Budapest-asztalt. Mint kiderült, a vendégek összetételétől függően volt Prága-asztal, Szófia- és Berlin-asztal is. A piros kendős úr, aki Pírosz bácsiként mutatkozott be, dúdolva sétált az asztalok között. Mindenkihez volt néhány kedves szava németül, angolul. Amikor kértük az étlapot, közölte, hogy az nincs, itt csak egyféle étel van, azt is a vendégek főzik. Ezzel máris hozott két kosár krumplit, kést és tálat, hogy tessenek elkezdeni a krumlipucolást. Barátnőm ránézett a frissen manikűrözött körmeire, majd közölte, hogy előbb inna egy korsó sört. Pírosz bácsi karon fogta és a pulthoz kísérte, hogy csapoljon magának, ha szomjas…
A gyerekek fagylaltot és málnát kértek, kaptak is egy félpohárnyi jeget, amely málnaszörpből lett lefagyasztva. A jó poén után persze megkapták az üdítőt is. Közben a szomszédos Bécs és Prága asztalok vendégei a hasukat fogták a nevetéstől, ők valószínűleg már túl voltak ezen a procedúrán. A második megpucolt krumpli után felmentést kaptunk, mondván, lassúak vagyunk… de még mindig nem tudtuk, hogy eszünk is valamit vagy nem. Pírosz bácsi közben egy vastag fotóalbummal jött hozzánk, amelyben neves színészek, énekesek próbálkoztak helyt állni a krumplipucolással és a sörcsapolással. Minket is lefotózott, mert mi voltunk az első Budapest-asztaltársasága. Közben persze folyamatosan énekelt, majd kivárva a kellő pillanatot, egy óriási tállal jött elő a konyhából, tele sok zöldséggel, hússal. Lehet, hogy már nagyon éhesek voltunk, de úgy éreztük, hogy ilyen finomat még nem ettünk… Ami pedig a számlát illeti, hát az bizony másfélszerese volt annak, mint amit az éttermek teraszán körülöttünk serénykedő pincérek kiszolgálása után fizettünk volna. A műsornak, hangulatnak ára volt – de még ma is emlegetjük.
Itthon a nyaralási szezon már elkezdődött, úgy látom, a kreativitás is éledezik. De azért a Balatonnál a krumplipucolást nem igazán ajánlanám felírni a kínálati listára…
