A Veszprém Agóra néprajzi előadássorozatának októberi alkalmán dr. Lanczendorfer Zsuzsanna néprajzkutató, egyetemi docens a magyar paraszti kultúra fizikai és lelki túlélési lehetőségeibe, a régi közösségek védő szerepébe nyújtott betekintést hallgatóságának.
A nemzeti és a szűkebb közösség, a vallás jelképei fontos részei voltak a mindennapoknak, családi ünnepeknek is. Az ismerős szimbólumok biztonságérzetet nyújtottak, segítettek eligazodni a világban, és külön-külön is saját jelentéssel bírtak. A nap például Isten jelképe, amely a gerendába faragva védelmet ad a háznak, a tulipán pedig az anyaság szimbóluma, nem véletlenül faragták a kapura, festették a menyasszony hozományát tartalmazó ládára.
Tulipános kelengyeláda
Az ismerős jelképek tehát biztonságérzetet teremtettek, de számos olyan népszokás is volt, amelyek a lelki egészséget szolgálták. A halál feldolgozásában például fontos szerepe volt a virrasztásnak: a hozzátartozók egész éjszaka az elhunyt mellett maradtak, egymásnak is támaszt nyújtottak, megnyugodhattak azáltal, hogy kibeszélték a fájdalmukat, kesergőket énekeltek, imádkoztak. Az elengedést segítette az is, hogy a haldoklók elbúcsúztak szeretteiktől, sőt, haragosaikat is odahívatták halálos ágyukhoz, hogy megbékélve távozhassanak.
A temetésekhez kapcsolódott a halott lakodalmának nevezett népszokás is. Azokat a leányokat és legényeket, akik meghaltak, mielőtt megházasodhattak volna, menyasszonyi illetve vőlegényruhában temették el, barátaik, barátnőik pedig eljátszották a lakodalmát, násztáncot is jártak a sírnál: ezzel is megadták azt a tisztességet az elhunytnak, hogy ő is megházasodhatott.
A házasság előtt elhunyt fiatalok temetése szimbolikus lakodalmas menet volt (Rimóc, Nógrád m. 1970)
Öngyilkosság a régi időkben is létezett. Visszatartó erő volt azonban, hogy a halottat, aki önkezével vetett véget életének, kiközösítették: egyházi szertartás nélkül, a temető árkába temették jelöletlen sírba. De a szégyentől való félelemnél talán még hatékonyabb volt az, hogy a régi falusi közösségek figyeltek a tagjaikra. Ha valakin észrevették, hogy magányos, hirtelen fogyni kezdett, akkor tudták róla, hogy problémája van, melléálltak, támogatták, foglalkoztak vele. Ez az összetartás általában is jellemezte a mindennapokat: a nagy munkákat senkinek nem kellett egyedül elvégeznie, a barátok, rokonok kalákában kölcsönösen segítettek egymásnak felépíteni a házat, leölni a disznót, megoldani a problémákat. Ugyanígy a legnagyobb szegénységben is jutott mindenkinek étel. Szokás volt, hogy karácsonykor megterítettek az abban az évben elhunytaknak is, az ő részükre kimert ételt pedig a vacsora után a koldusoknak adták.
Szintén a lelki egészséget szolgálták azok a népdalok, költemények, balladák, kesergők, amelyeket énekelve kiadhatták magukból érzéseiket őseink – és hasonló célokat szolgáltak a mesék is, amelyek gyakran magukban hordozták a megoldást egy problémára vagy a szembenézést a félelmeinkkel. Gyógyító hatásukat erősítette az is, hogy a magyar népmeséknek jellemzően pozitív, reményt adó a kicsengése, azt üzenik, hogy a jó mindig elnyeri méltó jutalmát. A népdalok, népmesék ilyen funkcióját napjainkban újra felfedeztük, elődeink bölcsessége és gyakorlatiassága ma is működik terápiás eszközként.
Ha úgy érzi, segítségre van szüksége, hívja a lelkisegély szolgálat legtöbb vezetékes és mobil hálózatról ingyenesen tárcsázható számát: 116-123!
