Min dolgozik most éppen?
Tokajba készülök az első Tokaji Utcazene Fesztiválra, egy pincészet és egy kávépörkölő meghívására. Ruha Arnold veszprémi zenész fog hegedülni, én pedig majd a placcon festek: a tokaji hangulatot viszem át a furcsa képeimre, és mind jól érezzük magunkat.
Általában hogyan fog neki egy alkotásnak?
Szenvedéllyel. Ezt nem lehet máshogy csinálni. Mert ez nem arról szól, hogy húzogatom az ecsetet meg rajzolgatok: az a lényeg, hogy derűt okozzak a képekkel. Elkészíteni is jó egy alkotást, de sokkal fontosabb, hogy mit vált ki. A visszajelzés szerint állítólag tetszik a nézőknek.
Önnek van kedvence a munkái közül?
Közhely mifelénk, hogy a fő mű még nem készült el. Vannak még terveim és céljaim, de van néhány emblematikus darab, amit szeretek. Néhai édesanyám kedvenc képe itt lóg a fejünk fölött, de van olyan kép is, amit az unokáimmal együtt festettünk – belepancsoltak, rákentek néhány vonást. Vagy néhány nagyon régi, 28-30 éves darab is, logikusan azok máshogy néznek ki, mint a mostaniak. Összességében azt szoktam mondani, attól, hogy egy kép elkészül és kirepül, még az enyém. Egy családban is az a normális, ha a gyerek felnő és kirepül, de attól még ő a család része marad.
Fotók: Debreczeny Zoltán Facebook oldala
Precíz rend vagy inkább kreatív káosz szokta Önt jellemezni?
Tudatosság, egyfajta tervszerűség. Azt vallom, ez a munka semmi másban nem különbözik bármilyen más tisztességes szándékkal végzett munkától. Pontos teljesítés, a partner érdekeinek, szándékának, ízlésének elfogadása és tiszteletben tartása szükséges. Az mindegy, hogy valaki kenyeret süt vagy házat épít, ugyanezt kell csinálni szerintem máshol is. Azt is szoktam mondani, hogy a kereten belül lehet rendetlenség – elegánsabb kifejezéssel élve kompozíció vagy diszharmónia – de az ügyön belül rendnek kell lenni.
Ki az a híres művész, akinek a munkásságát irigyli?
Nem fogok nevet mondani, mert úgyis rendszeresen valamit valamihez hasonlítunk. Én például olyan képeket csinálok, amin apró figurák vannak, de mondhatnék 5-6 olyan klasszikus nevet, aki szintén ezt csinálja. De a művészet nem erről szól. Szerintem akkor lesz jó az általam nagyra becsült képzőművészet, ha nagyon változatos, és a résztvevői rendkívül tiszteletben tartják egymást. Mondok egy metaforikus példát! Képzeljen el egy könyvespolcot, ahol egymás mellett sorakoznak a könyvek, és mindig kell lennie két könyv között egy helynek, ahova befér egy papírlap. Én az az egy papírlap szeretnék lenni a könyvespolcon. Semmi bajom azzal, ami tőlem jobbra, balra, alattam vagy fölöttem van, mindez teljesen rendben van, de tartsuk egymást tiszteletben akár csak egy papírlapnyi felülettel.
Ha Önön múlna és minden adott lenne hozzá, milyen rendezvényt valósítana meg itt Veszprémben?
Öt-hat dolog is eszembe jut. Gyógyíthatatlan álmodozó vagyok. A korom miatt enyhén szólva nem ma kezdtem a várost szeretni, és azzal, amink van, nincs is semmi bajom. Színház, művészet, kultúra, képzőművészet, Vass-gyűjtemény – mind-mind rendben van. Azzal már van bajom, ami nincs, de lehetne és pénzbe se kerül. Egy csomó további javítanivaló van a város arculatán. Én nem érzem a szülővárosomat egy mosolygós, derűs városnak. Természetesen az ünnepeit, a fesztiválokat abszolút kedvelem, szeretem, fogyasztom, tolom a szekerét: épp most beszéltem a tokaji vendéglátómmal, hogy szeretnék pár tapasztalatot továbbvinni innen – talán Murak sem fog ezért megharagudni. De frissíteni kellene mindent. Olyan a város arculata, mint az én arcom, holott egy fiatal nő arculatát kellene a városnak adni.
