– Kezdjük egy igazán személyes kérdéssel! Te magad milyen kamasz voltál? Már akkor is jellemző volt rád a tudatosság?
– Ezt a mai napig nem hívnám tudatosságnak, inkább lázadásnak. Nagyon szigorú környezetben nevelkedtem, abban a nyolcosztályos gimnáziumban is sok volt a kötöttség, ahova jártam. Ezzel párhuzamosan viszont több sportot is kipróbálhattam: társastáncoltam, sakkoztam, teniszeztem, korcsolyáztam – ezek közül leginkább a tánc volt a meghatározó, amit még nagymamám unszolására kezdtem el, de a bulik szervezése és a közösség berántott. Igyekeztem aktívan eltölteni a szabadidőmet. Nem volt egyébként semmivel sem több szabadideje az akkori fiataloknak, de mindig kint lógtunk az utcán. Megvoltak nekünk is a kamaszkori útkereséseink, és egy idő után már kevésbé bírta az osztályunk a kötöttségeket, elkezdtük feszegetni a határainkat. Ez több súrlódást okozott az iskolában, majd a sikeres érettségit követően 2000-ben kerültem Szombathelyről a Veszprémi Egyetemre.
– Végül mi vezetett rá, hogy aktívan kezdj el foglalkozni a fiatalok ügyeivel?
– Miután eljöttem Szombathelyről, átmeneti időszak következett, az év végén viszont bekerültem a Központi Kollégiumba, ahol egyre jobban behúzott az egyetemi élet. Tudatosságról még itt sem igen beszélnék, sokkal inkább a kevésbé tudatos része ragadott meg, de a közösséghez tartozás fontos volt számomra. Sok tapasztalatot adott abban az időben, amikor egy nyarat Amerikában tölthettem diákmunkásként, de az útkeresés még sokáig jellemző volt rám, miután nagyon sok minden megszakadt a korábbi tevékenységeim közül. Tulajdonképpen hálás voltam ezért, máskülönben soha nem jutottam volna ki Amerikába, és nem lett volna olyan élményteli ifjúságom. Időközben beiratkoztam az egyetemi tánc csapatba is, de az ott tapasztalt tudásbéli különbségek miatt nem kötött le igazán. 2004-ben az unokatestvéremmel megvalósítottuk azt az elképzelésünket, hogy létrehozzunk divatos, modern, a piaci igényeket követő saját táncsshow-t, amely jól eladható a Balaton-parton, és amivel majd jól keresünk. A pénz részét leszámítva ebből sok minden bejött. Mégis, talán innen datálható az életemben a tudatosság, a felelősségvállalás, a civil szervezetek felé orientálódás és a pályázati lehetőségek kiaknázása.
– Tehát a szikra berobbanásához egy hobbi kellett…
– Lényegében igen, egy hobbiból nőtt ki a dolog, de ehhez támogató környezet is kellett. Akkoriban nagyon-nagyon jól működtek az egyetemen az öntevékeny körök, az Universitas Alapítvány és a PEHÖK pályázatain is jól szerepeltünk, és annyira megkedvelt minket az egyetemi vezetés, hogy az intézmény félhivatalos csapata lettünk, minden rendezvényen felléptünk. Unokatestvérem volt a művészeti vezető, én pedig a menedzser, így a mi feladatunk volt megteremteni azt a körülbelül 6 millió forintos forrást, amely a költségvetésünket jelentette. Annak ellenére, hogy meglehetősen kritikusan álltam hozzá az akkori hallgatói vezetéshez, mégis sokat kaptunk tőlük: forrást táncruhára, cipőkre, termet a próbákhoz pedig a közművelődési titkárságtól. Nagy álmaink voltak és sokat dolgoztunk azon, hogy ez eladható legyen, de idővel rájöttünk, hogy ebben csak annyi van, amennyi: csináltunk két show-t, és nyaranta fellépésre jártunk. Emellett a csapattal több éven át szerveztünk táncterápiás táborokat hátrányos helyzetű és sérült gyermekeknek. Édesanyám gyógypedagógus, nagynénémék hozták létre és vezetik a Down-alapítványt, mivel apai ágon az unokatestvérem Down-szindrómás. Talán ez is a civil szektor felé terelt, a táborok pedig rengeteget adtak: nekünk is nagyon különleges élmény volt, a gyerekek is szerették, és a szakemberek is felkapták rá a fejüket. Nagyjából erre az időszakra már az is eldőlt, hogy munkát kellene keresnem, noha az egyetem befejezése egyre távolodott. Műszaki menedzsernek tanultam, de nem tudtam elképzelni magam egy autógyárban, a társadalmi szerepvállalás ugyanakkor nagyon vonzott, ezért jelentkeztem az ÖTLET elnevezésű önkéntes programba. Bár nagyon szerettem volna a Várfok Alapítványnál tevékenykedni, kikötés volt, hogy csak főállású alkalmazottal rendelkező szervezet lehet fogadóintézmény, így a karrier irodába kerültem. Itt civil ügyek fejlesztésével, a for-profit és a nonprofit szektor közelítésével, később az állásbörze civil sarkának fejlesztésével, szervezésével foglalkoztam. Amikor véget ért az önkéntes program, ismét ott állt előttem a kérdés: merre induljak?
– Mihez kezdtél?
– Korábban egy tréningen azt hallottam, hogy a civil szektorban csak akkor fogsz tudni dolgozni, ha megteremted magadnak az állást, és generálsz olyan projekteket, amiből bevétel származik. Veszprémben több hallgatói és nemzetközi szervezet is létezett akkoriban, de ezek egyrészt meglehetősen fluktuáltak, másrészt sok esetben nem is tudtak a valódi, civil szektort érintő pályázatokról. Erasmus ösztöndíjjal már akkor is ki lehetett menni külföldre, de hiányzott az igazi interakció. Ezért azt mondtam a Várfok Alapítványnak, hogy nyissunk egy nemzetközi ifjúsági szolgáltató irodát. A vezetőség azt mondta, ha készítek egy három éves üzleti tervet, és rentábilisan tudunk működni, legyen, felvesznek. Így a karrier irodán belül megnyílt az iroda. Nekem gyakorlatilag nem is volt más feladatom, mint különböző tréningekre, programokra járni – emiatt a barátaim csak tréningturistaként emlegettek. Később kiírtak egy pályázatot a Veszprém Megyei Ifjúsági Információs Tanácsadói Irodára, amelyet megnyertünk, és ezzel együtt párhuzamosan megnövekedett a terünk és a feladati körünk. A fő szempont az egyetem, a város és a megye közötti kapcsolat erősítése volt, az általános nézet szerint ugyanis volt egy olyan „üvegfal” az egyetem és a város között, nagyjából az Íródeák környékén, amiről lepattantak az egyetemisták, és nem jártak városi programokra. Ez még ha nem is volt feltétlenül igaz, a kapcsolatot valóban erősíteni kellett. Arra törekedtünk, hogy minél több tevékenységet és lehetőséget hozzunk be a fiataloknak az iroda révén.
– Milyen lehetőségeket teremtett ez a fordulat a veszprémi ifjúság életében? Mit adott a Várfok Alapítványnál és az irodánál töltött időszak?
– Érdekes, mert a Várfok Alapítványt eredendően a Várfok Kollégium közösségi életének fellendítésére hozták létre, 2005-től azonban a kuratórium úttörőként az ifjúság ügyeivel kezdett foglalkozni rajtam kívül, és a Veszprémi Egyetem Hallgatói Alapítvánnyal, valamint más alapítványokkal összefogva nagyon sok képzést, lehetőséget indítottak el. Egy rendkívül inspiráló időszak vette kezdetét, emellett az önkormányzat is mellénk állt. Számos programot szerveztünk a fiataloknak, nemzetközi ügyekben képeztük őket, segítettük az öntevékeny köröket, és igyekeztünk forrást bevonni olyan rendezvényekhez, amelyek már nem kaptak támogatást. Azt ugyanakkor érzékeltem, hogy a középiskolásokat nehéz elérni egy egyetemen található irodával, ezért saját kockázatra vettünk egy kisbuszt, felmatricáztuk, felszereltük a legmodernebb eszközökkel, játékokkal, és Várfok Mobil néven jártuk az országot. Ez nagy büszkeség volt, mert pályázat révén 100%-os támogatást kaptunk rá (a busz beszerzésén kívül), főleg annak tükrében, hogy egy alapítvány általában csak töredékét kapja meg a megpályázott összegnek. Valamiért mindig mindenre szerencsés választ kaptam – például vettünk sátrat, amit alkalmanként bérbe adunk majd, aztán megkeresett minket egy barátom egy esélyegyenlőségi programhoz, és máris pluszban volt a projekt, vagy éppen egy norvég srác jelentkezett, hogy szívesen töltené nálunk a szakmai gyakorlatát Magyarországon, és például video dj-skedne a Kossuth utcán. Bevallom, talán volt olyan program, ami az én túlzott konzervativizmusom miatt nem valósult meg, de összességében egyre színesebbé váltak a rendezvények. Biciklis tanulmányutakat szerveztünk – és a legproblémásabb település legbajosabb gyerekéhez is eljutottunk, olyanokhoz, akikről már lemondtak, nekünk mégis sikerült megértetnünk magunkat velük.
– Tulajdonképpen ez adta a motivációt is, hogy 2012-ben létrehozd az Ifjúsági Házat? Mennyire volt nehéz végigvinni az ötletet?
– Az utazások során nagyon sok mindent megismertem, a közösségi lét többféle megnyilvánulására láttam rá. Ez pedig adta az ötletet, hogy jó lenne létrehozni egy olyan ifjúsági házat, amely kiutat jelenthet a fiataloknak. Talán itt éreztem aztán az első korlátot. Külsősként ugyanis az egyetem csak pénzért adhatott bérbe nekünk irodát vagy házat – elég húzós összegért. Ráadásul addigra a nagyon színes, támogató környezet is kezdett megkopni. Az öntevékeny körökből startupok lettek, a mi célcsoportunk is inkább a városi-megyei ifjúság lett. Beadtunk egy közel 40 milliós pályázatot, nem nyertünk, de fellebbeztünk, a köztes időben viszont már ki kellett költözni az egyetemről a fenti ok miatt, illetve az irodával kapcsolatosan más elképzelése volt az egyetem akkori rektorának. Átmenetileg beköltöztünk a Mobilitáshoz, és kockázati alapon kibéreltük az Auer Lipót házat a belvárosban, amíg meg nem jött az értesítés a fellebbezésről, hogy megnyertük a 38 milliós támogatást. Ennek köszönhetően tudtunk beköltözni ebbe a hihetetlen inspiráló múlttal rendelkező házba, és hozhattunk létre egy olyan brandet, a Veszprémi Ifjúsági Házat, amely mögé fel tudott sorakozni az összes többi ifjúsági és civil szervezet – mert a Várfok Alapítvány mögé nem lehetett volna, de az együttműködést fontosnak tartottam.
Az interjú folytatása elolvasható a Veszprém Portré legfrissebb számában.
