A majdani emberszerű – esetleg organikus – robotok és az ember kapcsolata a sci-fi irodalom egyik kedvelt témája. Vannak, akik szerint a robotok elkerülhetetlenül ellenünk fordulnak (Terminátor), és vannak, akik szerint inkább az emberiség javát szolgálják majd (Isaac Asimov: A kétszáz éves ember).
De mi a helyzet a fentebb feltett kérdésekkel?
Hogy megtudjuk, beleszerethet-e az ember egy gépbe, először is meg kellene fogalmaznunk, mit értünk szerelem alatt. Ha mérni akarjuk a szerelmet, akkor a test jól ismert reakcióit vizsgálhatjuk: a pupillák tágulását, a heves szívverést, az izgatottság érzését, a hormonális változásokat – ezek megfelelő műszerekkel mind számszerűen kimutathatók.
Az igazi kérdés, hogy ezeket a reakciókat milyen ingerek váltják ki? A két legerősebb tényező a látvány és a személyiség, de ezen kívül még számos faktor, például az illat is befolyásolhatja az érzelmek kialakulását. Ami a vizuális ingereket illeti, nem vagyunk messze attól, hogy látványra, sőt tapintásra is az emberi testtel összemérhető szintetikus, vagy akár organikus testet állítsunk elő.
A személyiségről pedig elég annyit mondani, hogy ma már képesek vagyunk olyan algoritmusokat alkotni, amik átmennek a Turing-teszten (vagyis a programmal szóban vagy írásban kommunikáló ember nem tudja eldönteni, hogy emberrel vagy géppel beszélget).
A Microsoftnak néhány hete volt egy kísérlete: egy chatbotot küldött a Twitterre. A Tay nevű, tizenéves lányt mímelő algoritmus csak néhány napig volt elérhető, ugyanis túl emberien viselkedett: felvette a vele legtöbbet kommunikálók véleményét, stílusát, alkalmazkodott a „baráti köréhez”, szocializálódott. Nem nehéz kitalálni, hogy mi történt: Tay rossz társaságba keveredett, a trollok letámadták, és a hatásukra… hát, mondjuk ki: egy Hitlert éltető szexmániás ribanccá vált. Ez egyelőre nem túl bizalomgerjesztő eredmény, de ha az algoritmus tanulékonyságát finomítanák, több szűrőn engednék át az információkat, akkor emberszerűen fejlődő személyiséget hozhatnának létre.
Tay, a Microsoft chatbotjának profilképe
Nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy képesek legyünk olyan robotot létrehozni, ami minden érzékszervünkkel vizsgálva átmegy a Turing-teszten – magyarán ha szemtől szemben állunk vele, ha megérintjük, beszélgetünk sem vagyunk képesek eldönteni, hogy emberrel vagy géppel találkoztunk.
Mi lesz a szerelemmel, ha ez bekövetkezik?
A kérdés megválaszolására a tudományos-fantasztikus irodalmat hívtam segítségül: Phillip K. Dick regényét (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal), az ennek cselekményétől több ponton eltérő, a regényből készített filmet (Szárnyas fejvadász) és egy tavalyi brit sci-fit, az Ex Machinát.
Harrison Ford és Sean Young (Szárnyas fejvadász)
Először Dick regénye jelent meg 1968-ban, a poszt-apokaliptikus Földön játszódó történetét 1992-be helyezte. Főhőse, Rick Deckard fejvadász, az a feladata, hogy kiiktassa a Földön illegálisan tartózkodó androidokat. A történet elején a két csoport – az emberek és androidok – jól megkülönböztethetők egymástól, a különbséget pedig az empátia jelenti, a másikkal együttérzés képessége. Csakhogy ahogy halad előre a cselekmény, kiderül, hogy az androidok is képesek valamiféle empátiára, és hogy vannak emberek, akik erre teljesen alkalmatlanok. Ezzel eltűnik a határvonal ember és gép között, és Deckard, aki a történet elején még tárgyként tekint a replikánsokra, aztán eljut oda, hogy ágyba bújik az egyikkel.
„ – Ha nem volnál android (…), ha törvényesen elvehetnélek, megtenném.
– Vagy akár élhetnénk bűnben is. Na persze én most sem élek.”
A regényből 1982-ben készült film, a Szárnyas fejvadász sok tekintetben eltér az eredeti történettől, és bár Ridley Scott ugyanazt a problémát járja körül, és hasonló eredményre is jut, mint Phillip K. Dick, meglepően sok önálló gondolatot és költői eszközt használ: egyszerre rugaszkodik el az eredeti műtől, és marad mégis hű hozzá. A Szárnyas fejvadász éppen azért a filmtörténet egyik legjobb alkotása, mert rengeteg rétege van: ha felszínesen vizsgáljuk, egy scifibe oltott film noir, ha viszont alaposabban szemügyre vesszük, észrevehetjük a számtalan világirodalmi utalást az ókori görög drámáktól és filozófusoktól egészen Descartes-ig, akinek közismert tézisét (gondolkodom, tehát vagyok) éppen az egyik android mondja ki, egyszerre erősítve és cáfolva ezzel a felvilágosodás meghatározó tételmondatát.
Harrison Ford és Sean Young (Szárnyas fejvadász)
Az Álmodnak-e az androidok és a Szárnyas fejvadász azonban csak mellékszálként foglalkozik az ember-gép románccal, valójában az identitás kérdése a központi témájuk. Nem úgy a tavaly bemutatott Ex Machinának, ami kifejezetten az ember és a robot szerelmének lehetősével kísérletezik. A történet szerint egy IT-cégalapító kifejleszt egy női személyiséggel felruházott mesterséges intelligenciát, amit egy humanoid robotba ültet. Cége egyik alkalmazottját bízza meg azzal a feladattal, hogy tesztelje, mennyire viselkedik emberszerűen az Avának nevezett robotnő. A végkifejlet egyszerre ijesztően gépies és mégis borzasztóan emberi.
Látva a filmeket és olvasva a regényt, úgy gondolom, hogy az ember igenis beleszerethet egy gépbe – feltéve ha az annyira emberszerű, hogy már nem tudunk különbséget tenni.
Itt viszont visszajutunk a Szárnyas fejvadász fő kérdéséhez. Ha eljön a pillanat, amikor már nem tudunk különbséget tenni ember és gép között, vajon mi tesz minket emberré?
Alicia Vikander (Ex Machina)
Ez a kérdés – mi tesz minket emberré – évezredek óta foglalkoztatja a filozófusokat, újabb és újabb fogalmi kereteket alkottunk önmagunk meghatározására, és ezek újra meg újra megdőltek. Az mindenesetre civilizációnk javára válik, hogy nem álltunk le a válasz keresésével, bár a filozófusok ma már nem hordón állva teszik fel a kérdést, hanem mozifilmek párbeszédei és szimbólumai közé rejtve.
