Amikor feltűnt a színpadon Katie Melua, én még javában a felhőket figyeltem a Szent Mihály székesegyház tornyai fölött. A radarképek nem ígértek esőt, de a látvány alapján nem osztottam a gépek optimizmusát. Nem úgy a grúz születésű brit énekesnő, aki maga kérte a szervezőket, hogy a kétes kimenetelű időjárási helyzet ellenére se vigyék az esőhelyszínre a koncertet, mert ő bizony a veszprémi vár valóban lenyűgöző díszletei között szeretné elénekelni dalait – még ha meg is ázunk kicsit. Végül nem áztunk, de én mondom, még az sem ronthatta volna el ezt a tökéletes estét.
Az első szám végére már egyáltalán nem törődtem a felhőkkel. Melua stílusa magával ragadó, a nyugodt hangzásvilág az érzelmek meglepően széles skáláját képes közvetíteni az olyan melankolikus dallamoktól, mint az In My Secret Life az olyan játékos, vidám dalokig, mint a Tiny Alien.
„Will you love me through the sorrows tomorrows”
Különleges élményben lehetett részük azoknak, akik jó viszonyt ápolnak az angol nyelvvel, a szöveghez már-már valószínűtlenül tökéletesen illeszkedő hangulatot teremtett a dallam, és bebizonyosodott: Melua nemcsak a hangzásában áll távol mindentől, ami kommersz, de szövegei is már-már a költészet kategóriába sorolhatók. Katie Melua napjaink műanyag-világában annyira igazi, hogy lehetetlenség úgy írni a koncertjéről, hogy a kritika ne forduljon szerelmes levélbe.
Elég is lesz a rajongói ömlengésből, átadom a billentyűzetet Nyakas Krisztiánnak, hogy kiderüljön: zenészként hogyan élte meg a tegnap esti koncertet?
Nehéz feladat Katie Melua-ról és a szerda esti koncertjéről pátosz nélkül írni. Ha a keddi afro-kubai pörgést vérpezsdítőnek tekinthetjük, akkor ez az este maga volt a megtestesült nyugalom. Katie már megjelenésében is éteri jelenség, olyan érzés volt őt látni és hallgatni, mintha a mennyország kapuját kitárták volna előttünk másfél órára és ízelítőt kaptunk volna abból, mi vár ránk odafenn, ha jól viseljük magunkat. Utoljára akkor volt ilyen érzésem, amikor Norah Jones-t először hallottam.
Trió kísérte a művésznőt, méghozzá a legjobb fajtából. A kíséretek mindenhol tökéletesen illeszkedtek a dalok hangulatához, sehol egy felesleges hang, és a hangszerelés, a hangszínek, a hangszerek beállítása is olyan volt, mintha visszautaztunk volna 50 évet és a kor legjelesebb sessionzenészeivel játszatták volna el a koncertet. Hihetetlen finom íze volt ennek a zenének.
Katie maga egyébként valószínűleg gitárfetisiszta. Minden dalhoz más hangszert használt, mindegyiken látható és hallható volt, hogy mesterdarab és valóban, minden dalhoz más hangzás volt szükséges. A legjobban a Gibson SG állt a kezében. Ahogy ujjal pengette, annak minden hard rock gitáros a csodájára járt volna. Nem voltam Katie Melua fan mostanáig, így nem tudom részletezni, mely slágerei időrendben hogy hangzottak el a koncerten, a hangulatáról viszont, az érzésről, amit keltett bennem, miközben hallgattam (és ahogy most is hallgatom, miközben ezeket a sorokat írom) oldalakat tudnék írni. A tegnapi koncertje volt az első, amelyet Európa keleti felén tartott, így egyrészt büszkék lehetünk, hogy úttörők vagyunk e téren, másrészt bízzunk abban, hogy ez szokásává válik.
