Aztán elérkezik a jeles nap, kígyózó sorok a temetők előtt, élő embertömeg jár-kel a sírok között. Van, aki családostul, van, aki egyedül érkezik. Miután rendbe tették a sírokat, és helyükre kerültek a koszorúk, mécsesek is, a hozzátartozók némán elmerengenek egy percre. Talán eszünkbe jut az elhunyt életének némely felejthetetlen pillanata, egy-egy aranyköpés tőle, ami tanúbizonyság volt csípős humoráról, egy-egy mosoly, amiből érezhettük felénk áradó szeretetét. Szeretünk az ilyen momentumokra emlékezni.
De vajon mindenkinek fontos az emlékezés? Mit jelent sokaknak ma már egy kapcsolat, főleg egy olyan valakivel, aki már nem is él? Amióta Szent Odiló, a clunyi apátság bencés szerzetese 983-ban először emlékezik meg halottak napjáról, sokat változtak az ehhez a naphoz köthető szokások.
Kialakultak néphiedelmek, amelyek szerint tilos volt ilyenkor a munka, főleg a földeken, hogy ne zavarják ezzel a halottak nyugalmát. Sokan asztalt terítettek, mert úgy tartották, az elhunyt hazalátogat. Gyertyát pedig a holt lélek megtisztulásáért gyújtottak. Egyvalami mégsem változott a kezdetek kezdete óta. Ez pedig halottak napjának alapüzenete.
A keresztény embernek mindig ott a remény a feltámadásra, számára a halál nem végső stádium, csupán egy állomás az örök élet felé vezető úton. A keresztények szeme előtt lebeg Jézus Krisztus példája. „Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített a Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol feküdt. És menjetek el gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt.” (Mt 28, 5-7). Jézus az élők Istene, ezért van hívőnek reménysége a folytatásra a földi élet után.
Talán néhányan tovább tudnak lépni azon, hogy november 2-a kimerüljön a minden évben „kötelező” hagyománytisztelet szertartásosságában, a sírhelyek méregdrága díszekkel való kidekorálásában és rendbehozatalában. Nem a külső megtisztításra, hanem a belső megtisztulásra kellene helyezni a hangsúlyt. Elsősorban magunkban, mert elhunyt szerettünk sorsa már Isten kezében van.
