Az op-art a XX. század közepén kibontakozott művészeti mozgalom volt, a név az optikai művészet játékos rövidítéseként született meg az akkor már népszerű pop-art mintájára – fejtette ki a pénteki megnyitón Getto Katalin, a pécsi állandó Vasarely-kiállítás kurátora. Az op-art a hatását a látás törvényszerűségeire alapozza, a geometrikus formák, kontrasztos színek, ismétlődő minták segítségével a mozgás és a térbeliség illúzióit hozza létre. A befogadót magát is létrehozóvá teszi, hiszen az illúzió az ő fejében születik meg.
Getto Katalin
A kurátor rámutatott: Vasarely művészete alkalmas arra, hogy kilépjen a múzeumok és galériák megszokott közegéből, utat találjon a mindennapok világához, és a legszélesebb értelemben vett emberi környezet alakítójává váljon.
Vasarely – noha ő maga az “immerzív” szót nem használta – korát megelőzve hozta létre a ma immerzívnek nevezett műalkotásokat, vagyis a nézőt környezetként körülvevő, a befogadó aktivitására épülő művészeti alkotásokat. Vasarely önéletrajzából tudjuk, hogy egyik legkorábbi inspirációját a Feszty-körkép adta, amely elsőként ébresztette rá a hagyományos táblaképeket meghaladó vizuális effektusokban rejlő lehetőségekre.
Az alkotó mélyen hitt abban, hogy az egyedi műalkotásoknak át kell adniuk a teret a sokszorosítás, kiterjesztés, továbbgondolás lehetőségének. Ezért helyezte előtérbe a sokszorosító technikákat, amelyekkel minden elkészült példány eredetinek számít, hiszen valódi értékét a művészi gondolat és nem a művész saját kezű megmunkálása adja.
A megjelenteket Ugo Vasarely, a művész dédunokája is köszöntötte. Elmondta, hogy 2026 egy rendkívüli év: most ünnepeljük Victor Vasarely születésének 120. évfordulóját, és egyben az fél évszázados jubileumát annak, hogy Pécsett megnyílt az állandó kiállítása, illetve ugyanabban az évben (1976-ban) a franciaországi Aix-en-Provence-ban a Vasarely Alapítvány építészeti központja.
Ugo Vasarely
A mester jó szívvel gondolt hazájára, Magyarországra, gyakran beszélt arról, miként hatottak a Balaton hullámai arra, ahogyan a fényről és mozgásról gondolkodott. Victor Vasarely látnok volt: munkáit nem a múzeumokba, hanem az otthonokba szánta. Abban hitt, hogy a műalkotás nem egy konkrét, kézzel fogható tárgy, hanem egy lefektetett szabályrendszer, amellyel az eredeti gondolat számtalanszor újra létrehozható – úgy, ahogy a kottából kiolvasható a zene – fogalmazott Ugo Vasarely.
Vásárhelyi Győző 1906-ban született Pécsett. 1929-ben csatlakozott a Bauhaus-iskolaként definiálható Műhelyhez, és vált Bortnyik Sándor tanítványává. 1930-ban költözött Párizsba, és ekkor kötött házasságot Spinner Klára tervezőgrafikussal, akit Bortnyik műhelyében ismert meg. Nevét franciásította: Victor Vasarelyként vált világhírűvé. Első kiállítását 1944-ben rendezte a Galerie Denise René színeiben – a galéria nagyrészt az ő hatásának köszönhetően vált a kinetikus művészet zászlóshajójává. 1955-ben e galéria rendezte meg a korszakalkotó Le Mouvement kiállítást, melynek katalógusában, a Sárga Kiáltványban Vasarely lefektette az op-art alapelveit. 1991. március 15-én, Párizsban hunyt el, 91 évesen.
A Vasarely – Az op-art atyja produkció létrejöttében Besnyő Dániel és Kálmán Mátyás rendezők/művészeti vezetők mellett több neves meghívott művész is közreműködött (pl. Bordos László Zsolt, Nagy András László, Battha Gáspár, zeneszerző Pfitzner Áron), akik Vasarely ikonikus műveit a digitális technológia segítségével gondolták újra. A vetítéshez kapcsolódó, Vasarely Echo interaktív játékot Samu Bence és Naske László a CODE csapatával közösen álmodta meg.
Vasarely kinetikus művészetének alapelve, hogy az állókép a befogadó nézőpontjának változásával – az agyat becsapva – mozgónak tűnik: zebracsíkjai mintha villódznának, geometrikus mintái mintha kilépnének a síkból és térszerűvé terebélyesednének. Az immerzív vetítés erre a már síkban is erős hatásra rájátszva valóban mozgásba hozza a formákat, a néző tényleg úgy érzi magát, mintha megmozdulna a lába alatt a talaj, és ahogy közeledünk a műsor csúcspontja felé, egyre szédítőbbé válik az élmény.
Magam sem tudom, mit gondoljak a tizenhat perces játékidőről: az ember többet várna, ugyanakkor az optikai illúziók annyira megdolgoztatják az agyat, hogy kérdés, valóban képesek lennénk-e befogadni egy félórás műsort.
A Nyáry Krisztián által jegyzett narrációból ugyanakkor fájóan hiányzik a szerző könyveiben és előadásaiban megszokott humor és könnyedség. Nyáry ezúttal egy száraz Wikipedia-szócikket készített, aminek tartalmáról nehéz lenne nyilatkozni, mert az első néhány perc után már nem kötött le annyira, hogy figyeljek rá. A vizuális stimuláció pedig végképp eltérített attól, hogy a szöveggel foglalkozzak.
Nyáry Krisztián
Mindenesetre a jubileumi év kedvez a művész rajongóinak: Pécsett megújult az állandó kiállítás, Budapesten a Szépművészetiben a nyár végéig látható az elmúlt hat évtized legnagyobb Vasarely-tárlata, és a CODE vetítése is olyan élmény, amire még sokáig fogunk emlékezni. Érdemes ezek mindegyikét kipipálni a következő hetekben.
