A történésszel Brányi Mária és Perlaky Claudia beszélgettek.
Pálffy Géza már az elején leszögezte: a Mohácshoz vezető időszakról nagyon mást tanultunk, mint ami valójában történt. A Hunyadi Mátyás halálát követő évtizedek Magyarországát egy szétrohadó, lecsúszó, elgyengülő államként képzeljük el, pedig a Jagellók uralma alatt nem történt radikális visszaesés, a Magyar Királyság Európa egyik vezető középhatalma volt.
Nem azért vesztettük el a mohácsi csatát, mert az állam rosszul működött, hanem mert eleve esélyünk sem volt.
Egy hárommilliós lakosságú, 26-30 ezer katonát kiállítani képes ország nézett szembe egy szuperhatalommal, ami 180 ezres, tapasztalt hadsereggel rendelkezett – ez olyan, mintha a mai Magyar Honvédség szállna szembe az amerikai tengerészgyalogsággal. El kell felejtenünk azt, az utókor által évszázadokkal később megszült elképzelést, hogy a magyar hadsereg szervezetlensége, rossz vezetése, alkalmatlansága vezetett a tragédiához. A valóság az, hogy Mohácsnál tisztességes, hősi helytállást tanúsítva bukott el a magyar haderő.
Pálffy reagált arra a nézői felvetésre is, hogy Szapolyai János szándékosan késett el a csatatérről. Rámutatott: Szapolyait a törökök tudatosan akadályozták azzal, hogy Erdélybe portyázó sereget küldtek, amik lekötötték a vajda haderejét. A késés semmiképpen nem volt szándékos, ezt az értelmezést a Habsburg-udvar propagandája terjesztette – mint látszik, kifejezetten hatékonyan. Pálffy szerint örülnünk kellene annak, hogy Szapolyaiék nem értek oda Mohácshoz, mert a csata kimenetelét nem tudták volna befolyásolni, ennek a forgatókönyvnek az egyetlen eredménye az lett volna, hogy ötezerrel több magyar halt volna meg.
A mohácsi ütközet után Magyarország sorsa megpecsételődött. A csatatéren 16 ezer magyar esett el – ez a korabeli lakosság fél százaléka. A Buda felé vonuló oszmán seregek száz várost és kétezer települést égettek fel, az ország középső része üszkös romhalmazzá változott. Mire Szulejmán a fővárosba ért, ötvenezerre rúgott a halálos áldozatok száma, és százezer embert vittek magukkal rabként – ez a mai Magyarországra arányosítva olyan lenne, mintha néhány hét alatt félmillió embert veszítenénk el.
Székely Bertalan: II. Lajos tetemének feltalálása (1860) – Forrás: Magyar Nemzeti Galéria
1566-ra az ország negyven százaléka kerül oszmán megszállás alá – ez majdnem akkora, mint a trianoni veszteség. Az ország középső részét eufemisztikusan Török Hódoltságként szoktuk emlegetni, ilyen fogalom azonban nem létezik: ez a szép megfogalmazása annak, hogy az Oszmán Birodalom bekebelezte ezt a területet. Nem szűnt meg a magyar állam sem: a végvári vonaltól északra továbbra is működött a Magyar Királyság, mely I. Ferdinánd Habsburg uralkodót választotta királyának. Mindeközben Erdély önálló állammá vált, ami ugyan török vazallusként működött, belpolitikájában azonban megőrizhette szabadságát.
Pálffy ismét egy tabu témát helyezett új megvilágításba: a török-párti Erdély és a Habsburg-vezette Magyar Királyság, noha kulturálisan és vallási értelemben összetartozott, politikai és katonai tekintetben ellenségek voltak.
Székely Bertalan: Mohácsi csata (1862) – Forrás: Magyar Nemzeti Galéria
A Magyar Királyság elvesztette fővárosát: a belpolitikai központ Pozsonyba került át, az uralkodó azonban Bécsben székelt. Ez komoly kihívás elé állította a magyar nemességet, hiszen az tudott politikai karriert befutni, aki rendelkezett kapcsolatrendszerrel Bécsben, illetve beszélte a német nyelvet. Ez teljesen átrendezte az erőviszonyokat, az ország keleti részében élő nemesség elé nehezen leküzdhető akadályokat gördített. Új elit alakult ki azokból, akik hatékonyabban tudták érvényesíteni az érdekeiket az udvarban: őket nevezzük labancoknak, míg velük szemben álltak a harciasabb kurucok.
Fontos azonban megérteni, hogy a történelem nem fekete-fehér, és a közgondolkodásban elterjedt felfogással ellentétben a labancok is a magyar érdeket szem előtt tartva politizáltak. Másban látták az előre haladás útját: ki a kompromisszumokban, ki a harciasságban. A két csoport kiegészítette egymást: a kurucok harciassága megakadályozta, hogy abszolutizmust vezessenek be Magyarországon, a labancok pedig ki tudtak járni az országnak fontos döntéseket az uralkodónál.
Mohács azonban nem csak a következő százötven évre határozta meg Magyarország sorsát, hanem máig érezteti hatását. Ha nem lett volna Mohács, Veszprém ma nem egy barokk, hanem egy középkori városközponttal rendelkezne. Nem alakult volna át az ország etnikai térképe: nem tűnt volna el a magyarság jelentős része, nem érkeztek volna dél felől menekülő népek és nem lett volna szükség betelepítésekre. A román-magyar ellentét gyökerei is a Mohács utáni helyzetből eredeztethetők: a román államokat – Moldvát és Havasalföldet – bekebelezte az Oszmán Birodalom, míg Erdély – noha vazallus állammá vált – megőrizhette önállóságát. Ez a tüske máig böki a románságot. Vajon lett volna Trianon, ha ezek a változások nem következnek be?
Pálffy Géza hosszasan, türelemmel és szakszerűen válaszolt a közönség soraiból érkező számtalan kérdésre, még akkor is, amikor azok minden történész rémálmait, különféle “mi lett volna, ha” forgatókönyveket szegeztek neki. Az est legfőbb tanulsága talán az volt, hogy a történelemre árnyaltabban gondoljunk, a pozitívan vagy negatívan megítélt szereplők életrajzában is vegyük észre az ellentétes irányt erősítő mozzanatokat, és ne dőljünk be a propagandának – akkor se, ha az már ötszáz éves.
