A pszichodráma abból a felismerésből született, hogy a lélek nem kronologikusan gondolkodik, és nem szavakban raktározza a legfontosabb élményeit. Sok minden, ami ma szorongásként, túlzott alkalmazkodásként vagy visszatérő kapcsolati mintázatként jelenik meg, valójában régi, feldolgozatlan helyzetek lenyomata. Olyan jeleneteké, amelyeknek soha nem lett igazi befejezésük. A módszer megalkotója, Jacob L. Moreno, ezt nagyon korán felismerte, és radikális megoldást javasolt:
ha egy történet bennünk él tovább, akkor érdemes újra lejátszani.
Egy pszichodráma-csoportban általában nem nagy drámák kerülnek elő elsőként. Gyakran egy látszólag jelentéktelen emlék jelenik meg: egy vacsora, ahol senki nem figyelt ránk; egy tanári mondat, ami évekre elvette a bátorságot; egy szakítás, amelyet soha nem beszéltünk ki igazán. A főszereplő nem elmeséli a történetet, hanem beleáll. Megjeleníti a teret, kiválasztja a szereplőket, és a csoport segítségével életre kelti a helyzetet. Ami addig csak belső feszültség volt, hirtelen láthatóvá válik.
A különös fordulat ott történik, amikor a jelenet elkezd „élni”. A test emlékezik. Megjelenik az a szorítás a mellkasban, az a gyomorgörcs, az a késztetés, hogy inkább hallgassunk. A pszichodráma pont itt dolgozik. A jelenet megállítható, új irányba vihető, kimondhatóvá válik az, ami akkor elakadt. És mi végre lezárhatjuk a múltat a jelenben.
Sokszor a legnagyobb felismerések a szerepcserék során születnek. Amikor valaki belelép egy szülő, egy partner vagy egy fontos másik helyébe, hirtelen érthetőbbé válik az, ami addig csak fájt. Ez nem felmentés, inkább kontextus. Az idegrendszer számára pedig ez az élmény gyakran megnyugtatóbb, mint bármilyen magyarázat. A csoport jelenléte tovább erősíti ezt a hatást: a történet többé nem magányos, és ez önmagában gyógyító.
A pszichodráma egyik legnagyobb ereje abban rejlik, hogy nem akar „rendbe tenni”. Teret ad annak, ami eddig nem fért el. Segít észrevenni, hol tanultunk meg túl korán alkalmazkodni, hol maradtunk benne egy szerepben, amely már nem szolgál. A spontaneitás fokozatosan visszatér, és ezzel együtt megjelenik a választás lehetősége is. Reagálás helyett dönthetünk.
A módszer különösen azok számára hatékony, akik érzik, hogy sok mindent megértettek már magukról, mégis újra és újra ugyanott kötnek ki. A pszichodráma nem ad kész válaszokat, viszont lehetőséget teremt arra, hogy a régi történetek végre lezáródjanak.
A pszichodráma végső soron arról szól, hogy a bennünk élő jelenetek nem örök érvényűek. Amit egyszer nem tudtunk megélni, az később is visszatérhet, de már más körülmények között. Egy biztonságos térben, tanúkkal, választási lehetőséggel. És ez sokszor elég ahhoz, hogy valami mélyen, csendben átrendeződjön bennünk.
A pszichodráma ma már nem csak nagyvárosi terápiás műhelyek privilégiuma. Veszprémben is megjelent, méghozzá az Álarc nélkül kezdeményezésében, ahol kiscsoportos formában indulnak pszichodráma-jellegű önismereti folyamatok. Ezek a csoportok pontosan azt a biztonságos, megtartó közeget kínálják, ahol a régi, lezáratlan történetek végre teret kaphatnak.
